(Akkor is) Orvos leszek

Soha nem adjuk fel!

Feedek
Megosztás

További garázdálkodások a gasztroenterológián

Nos, elmúlt az első félév, és jött a következő, elkezdtük végre-végre tanulni az effektíve belgyógyászatot. Az a helyzet, hogy belgyógyászatból van kismillió tárgyunk, úgy, mint Belgyógyászat I, II, III, X, stb. és minden félévnek van egy területe, amire koncentrál. Na ez az amit én sajnos nem tudtam, mert mikor munkát választottam, nem tudtam még, hogy a belgyógyászat egy ilyen szerteágazó dolog. Nyilván nekem a nefrológia profil lett volna kézreeső így munka után, de hamar rá kellett jöjjek, hogy a vese a maga komplexitásában még nem véletlenül várat magára. Szóval a kezdés a gasztroenterológia.

Sajnos a hasi szervekkel egyébként sem voltam jóban, sokszor megküzdöttünk egymással már anatómiából és később élettanból majd kórélettanból is, és ezeket az ütközeteket szégyen, de rendre elvesztettem. Valahogy a belek nem tudnak lázba hozni. Sajnos a családomban rengeteg ételallergia is van, eddig egyedül én álltam ellen az átfogó vizsgálatnak, mert egészen egyszerűen herótom van attól, hogy minden második ember aki szembe jön az utcán, az glutén érzékeny. Könyörgöm, a legtöbben azt se tudják, mi az a glutén! Meg hogy ő gluténérzékeny ezért speckó lisztel főz-süt, de kenyeret lazán eszik. (FONTOS! Nyilván nem azokat a betegeket akarom bántani ezzel a kirohanással akik szenvednek ettől, én a divatdiétázókat nem értem. Mondjuk lehet, hogy csak savanyú a szőlő a modellakatra)

A fentieket ismerve eléggé meglepő, hogy egyáltalán bementem így órára. De a mérleg másik serpenyőjében olyan kincs volt, ami jócskán megbillentette az egyensúlyt. Végre-végre az én "kicsikéim" még ha csak hetente pár percre is, de visszakaptam őket! Zseniális és fantasztikus, egyszerűen utánozhatatlanul tökéletes gyakorlatvezetőnk volt. Már az első órán beteget vizsgáltunk, kérdezgettük őket és minden alkalommal készült egy-egy gasztroenterológiai betegségcsoporttal, amire nagyobb fókuszt helyeztünk. Ha szerencsénk volt, beteget is találtunk hozzá.

-Ahogy kinéz(t)ünk betegvizsgálat közben-
(csoda, hogy nem menekültek el a betegek)

Egy gyakorlat úgy nézett ki, hogy kb. 4 fős csoportokra oszlottunk, majd odamentünk egy beteghez (1 csoport 1 beteg), felvettük az anamnesisét, mert "a jó anamnesis fél diagnosis", aztán meg is vizsgáltuk az előző félévben tanult módszerekkel. Fél év alatt elég sokat lehet ezzel csiszolódni, sokkal jobban ment már nyáron, mint a kezdeti szárnypróbálgatásoknál. Utána (kb 30 perc múlva) összegyűltünk és minden csoportból valaki "referált" kisebb-nagyobb kiegészítésekel.

Hát itt volt minden. Valószínűleg a tapasztalatlanság miatt, de néha elkaptunk egy-egy olyan beteget aki úgy füllentett, mintha könyvből olvasná. Mondok egy nagyon jellemző példát. Mi referáltunk egy tegnap érkezett, saját bevallása szerint vesebetegről, akinek nincs cukorbetegsége, se magas vérnyomása és utoljára ötven éve műtötték a manduláját. Ekkor az orvos előhúzta a betegkartont, mely szerint a beteg másfél hete fekszik az osztályon, előtte volt közvetlen hasi műtéte bélelzáródás miatt és sokszor zavart a régóta fennálló cukorbetegsége és magas vérnyomása miatt. Egyetlen szervével nincs semmi baj egyelőre: a veséivel.

Végül ezekből a referátumokból került ki általában az az egy beteg, akinek a betegségét kissé körbejártuk. Nagyon hasznos volt, mert az orvos gyakorlatiasan tanított minket, minden tanítása úgy kezdődött, hogy "Behoznak egy beteget ezzel és ezzel a panaszokkal. Mi az első lépés?" Hihetetlen, mennyi minden segíthet egy diagnózis felállításában. Külön élveztem, hogy már nagyjából ismertük azokat a laborparamétereket ami egy-egy betegséghez kellettek. Lassan-lassan felépítettek bennünk egy sémát, amire évek múlva is bátran mernék támaszkodni, ha ne adj Isten odalöknének egy beteg elé, hogy tessék, csinálj vele valamit. (erre nem tudom mennyi esély van így a következő 10 évben, de míg élünk, remélünk)

Nagyon sok érdekes dologgal ismerkedtem meg ezen az osztályon, de már így is baromi hosszú lett ez a bejegyzés. Külön-külön mesélni szeretnék egy-egy élményről, mert nagyon de nagyon meghatározóak voltak és rengeteget tanultam.

Garázdálkodás a belgyógyászaton: a kezdetek

Mondtam, hogy fogok én írni a gyakorlatokról is, nehogy szó érje a ház elejét, úgyis adós vagyok még ezzel. A történet 3 kórházban játszódik, és még a TO-n illetve egyéb hasonszőrű létesítményekben.

Az egész harmadév elején kezdődött, tavaly. Belgyógyászati propedeutika néven futott életünk leges-leges-legelső klinikai gyakorlatos órája. Hát, mit ne mondjak, oltári nagy csalódás volt. Még mindig azt hittem, hogy majd itt lesz minden, mi szem-szájnak kellemes, vérbefagyott emberek, ritka, izgalmas trópusi betegségben szenvedők, akik a mosolyunktól meggyógyulnak... a jelek szerint nem volt elég a korábbi évek fájó tapasztalata.

Mindenekelőtt be kellett szerezni a megfelelő eszközöket... és sokak számára (köztük nekem is) itt érkezett el a pillanat, mikor megvettük életünk első, általam státuszszimbólumban becézett fonendoszkópját. Igazán felemelő volt az a délután, még most is emlékszem, mikor a szobatársammal elmentünk a 2es villamos melletti Rextrába, ahol csodálatos világ tárult elénk. A színes kavalkádja a sok-sok Y csőnek, a kirakott hirdetések, melyek évkezdési akciókat hirdetnek jövő augusztusig, és az a 25.000 Ft amit otthagytam a csodálatos, szénfekete Littmann 3-as gyönyörűmért. Nem mondom, hogy fájdalommentes volt, de minden fillért megért mert úgy áll azóta is, mintha rámöntötték volna.

A propedeutika -mint kiderült- egy kb. 30 perces videóban (amit a pécsiek meg is tettek) összefoglalható vizsgálatokat tanít (kellene, hogy megtanítson) meg, illetve az anamnesis fölvételét, mert "A jó anamnesis fél diagnosis" -Ősi azték kelta mondás.
(Persze ha a beteg tudja is hogy mi baja, akkor a jó anamnesis tartalmazza a diagnosist is mert a lelkes páciens mindenáron segíteni akar a zöldfülű kis orvostanhallgatónak)
. Szóval nem elég látványos móka. Ráadásul minket egy olyan osztályra osztottak be, ahol a betegek többnyire túlságosan le voltak gyengülve vagy fertőztek ahhoz, hogy megvizsgálhassuk őket, úgyhogy szegény jó gyakorlatvezetőnk aki tényleg szívét-lelkét kitette értünk egyesével vadászta a betegeket, és ha akadt egy-egy delikvens akihez még akár hozzá is lehetett érni anélkül, hogy ő vagy mi maradandó károkat szenvedjünk, őt mind a tizenheten megvizsgáltuk.

Ilyenkor persze mindig az szívott, aki a sor végén állt, mert úgy a tizedik embertől már nem volt szívünk szegény néni/bácsi hasát erőteljesen megnyomkodni, vagy a szívhatárait rendesen kikopogtatni. Mondjuk a sor elején se volt nagyon érdemes állni, mert akkor a többi hülye nézte végig, hogy mit szerencsétlenkedik az az egy balfék, aki pechére elsőként került beteg közelébe így 3 év után. De feltaláltuk magunkat, vizsgálgattuk mi bőszen egymást is, mikor haza mentem hétvégére, az egész családot gyorsan áttekintettem, nem is kevés sikerrel. Elsőre megállapítottam, hogy anyunak nem ver a szíve, a páromnak szívzöreje van és a testvéreim egy jelentős részének minden bizonnyal tüdőgyulladása, mindenki másnak pedig legalább két hete nem is kéne életben lennie. Szóval van még mit gyakorolni.

Aztán ahogy haladtunk előre az évben, lassan csak rájöttünk (decemberben) kórélettan tanulás közben, hogy az a "mitrális insufficiencia" ami állítólag "igen jól hallható" az tulajdonképpen mit is jelent. (bár igen jól szerintem semmit nem lehet hallani először. Amíg nem hallgattál végig 200 beteget, semmit nem fogsz tudni hallásból megállapítani. És lehet, hogy még utána sem) Kicsit könnyebb volt úgy megtanulni a tünetekhez kapcsolódó tananyagot, hogy végre tudtuk is, hogy mit jelent. Persze úgy, hogy kórélettan, patológia és mikrobiológia vizsga volt, (darabonként egy fél élet mire elsajátítom) nyilván nem az volt a legfontosabb, hogy és, akkor mikor tanulsz propedeutikára? Úgyhogy elmentünk vizsgára is, ahol az orvosok szerintem szívük szerint a pokol kénköves bugyraiban égettek volna el minket, ha van rá lehetőségük (megjegyzem, túl a nyári gyakon lehet hogy én is az öngyilkosságot fontolgatnám ha még munka mellé rámszabadítanának egy rakat orvostanhallgatót hogy neszebazd, vizsgáztass).

Szóval túléltük, szép volt, köszi, többet nem jövünk. Ilyen tapasztalatokkal viszont már nem nagyon voltak illúzióim a második félévvel kapcsolatban. És megtörtént a csoda: az elvárásaimat jóval felülmúlta.

Szeptemberben költözünk! -de most már tényleg!

Mint minden évben, idén is eljött a várva-várt augusztus 20.-i hétvége, mikor fogtam magam, az egész családomat, és minden lehetséges autóba bepakoltunk, majd megindultunk Szegedre. Hogy mi volt ez a költözködés? Miért ilyen korán?

Nos. A kollégiumhoz már nagyon öregnek érzem magam. Nem baj, ha négyen lakunk egy szobában, csak mikor az egész szint őrjöng mikor másnap vizsgázol, az ugye nem buli. 4 évet éltem ott, nem volt rossz, de most már inkább továbbléptem. Sajnos az utolsó évet eléggé megkeserítette, hogy négyünkből csak hármunkban volt meg az alapvető embereknek járó tisztelet és odafigyelés egymás iránt és ez sok feszült percet okozott, kiváltképp a vizsgaidőszakban. Egy szó, mint száz, kinőttem.

Költözni viszont egyedül nem fogok, mert nem éri meg. Így kerestem magamnak lakótársat, és sokakkal ellentétben nagyon gyorsan, mondhatni rekord idő alatt találtam, újdonsült, alig egy hónapos férjem személyében. Üröm az örömben, hogy zsenge kora ellenére már nem diák, hanem dolgozik, így pl. a kollégiumi privát kétágyas szoba pályázatból csúnyán kiszorultunk. Mert hiába a sztárallűrjeim az üvöltözésről meg a tiszta fürdőszobáról és konyháról, hát havi 9300Ft az havi 9300Ft, nincs mese. (Meg a diákbérlet se jár neki. Meg a diákkedvezmény. Az az 50% kiderült, hogy rengeteg pénz.)

Most, hogy már van lakótársam és akarat, a következő a lakás volt (egyértelmű). Hát, én böngészgettem a facebookon meg a jófogáson is, de a kiadó lakások ára olyan mértékben verte a plafont, hogy már majdnem azt mondtam, hogy a Dóm előtti padon fogunk aludni mert ennyiért nem megyünk sehova. Pedig igen fifikásan már márciusban ott lógtam 0-24 ezeken az oldalakon, hogy értitek...hátha...ki a rosseb akarna ugye márciusban vagy áprilisban költözni? De az árak csak nem mentek le, nekünk meg nem volt 100 lepedőnk havonta. (most sincs)

Ekkor jött az Isteni segítség: a legjobb barátnőm vőlegényének a témavezetőjének (ugye milyen távoli rokon?) kiadóvá vált egy hiper-szuper csúcs kecója. 2!!! azaz KETTŐ szobás, ami meg aztán tényleg a non plusz ultra, frissen felújítva, a Tisza partján, közel az egyetemhez, alacsony rezsi, mi kell még? Ja, és annyiba került, hogy az állunk után kutattunk, majd a lakótársam páratlan üzleti érzékkel közölte, hogy most azonnal kivesszük. Mondjuk a tulaj nagyon rendes ember, mosolygott, és mondta, hogy nyugodtan gondoljuk át a témát, mi hazarohantunk, mondtuk a szülőknek, hogy van lakás majd két nap múlva visszahívtuk, hogy oké, hol írjuk alá?


Így történt, hogy augusztus 19-én szüleink autójába bepréselődve, vadi új, első közös kiadásunknak tekinthető BIMMES ágyunkkal együtt (IKEÁs szerzemény, és szerintem kifejezetten sokat csuklottak a dolgozók a 4 órás összerakás ideje alatt) robogtunk le Szegedre és cipeltük fel az egész, de szó szerint az egész életünket a harmadikra. (Ezúton is köszönet kajakozó öcsémnek aki a nyers erőt képviselte.) A beköltözés még most is tart, bár a konyha és a hálószoba talán elérte végleges állapotát, a nappaliban a teljes, a fürdőszobában pedig a fél őskáosz uralkodik.

Ja, és hogy mi a különbség a koli és az albérlet között?

Túl azon, hogy összehasonlítva mérhetetlen csend és nyugalom van, egy idő után afelett érzett örömünket, hogy a konyhában nem téblábol senki és nyúlja le a cuccainkat, felváltotta az a szomorúság, hogy bizony a valami miatt vezeklők sem jönnek be elmosogatni. Sajnos a koliban maradt drága jó Klári néni is aki takarítani szokott, 3 hét után túl vagyok életem első igazi önálló wc pucolásán (nem ám úgy ímmel-ámmal lelocsolgatod, hanem sikálni kell, hogy ragyogjon!) de csillog-villog már a kád és a csap is. Aztán az ágyneműt se viszi el a jótét lélek és ad helyette másikat, nekem csak a portáig kell cipeljem...

De csak, hogy ne csak a szám sírjon: végre egyedül, végre önállóan. Végre elszakadt 20 év után az a bizonyos köldökzsinór és bár először mindketten fuldokoltunk az első légvételeknél, megtanultunk szépen lassan önállóan szuszogni. És ez felbecsülhetetlen érzés :)

Ismét hallgatok, harmadév másodszor

Na. Nem mondom, hogy egyszerű lesz, de csak elmondom. Mondjuk elég clickbaites a cím, szóval nem hiszem, hogy bárkit is meg fog lepni. Eddig tartott, hogy egyáltalán beszélni tudjak róla ironizálás és keserűség nélkül.

Ugye mindenkinek megvan az a vicces kis mondás, mely szerint az orvosit nem azok végzik el, akik a legokosabbak, hanem azok, akik a legkitartóbbak? Hát, jó hírem van. Én a jelek szerint biztosan elvégzem, mert minden vagyok, csak legokosabb nem. Még a sima okosban sem hiszek már egy ideje. Igen, igen. Ebből már ki lehet találni, hogy épp nemrég nyúlt 8 évesre számomra a hat éves képzés. Hurrá.

Sajnálom, hogy így alakult, most kivételesen tényleg tiszta a lelkiismeretem. Mindent megpróbáltam, most nem úgy, mint anno, erre voltam elég. Majdnem sikerült, kórélettan és patológia szigorlataim maradtak hátra, minden egyéb sikerült, van, ami szerencsével, van ami tudással. Szóval megint itt vagyok, mint a múltkor, de most az őszi félévemet passziváltattam (a változatosság gyönyörködtet) és nem is vagyok munkanélküli (höhöhö) mert ma aláírtam a szerződésemet az új munkahelyemmel, akikkel remélhetőleg még hosszú-hosszú évekig fogunk együtt dolgozni, bár még csak a betanítás részén vagyok túl a dolognak, de már előre élvezem. Lesznek benne betegek is, meg orvosok is, és nem kell pelenkázni (bár megjegyzem nekem aztán tényleg nem büdös a munka) szóval egyelőre álommelónak tűnik.

Viszont ami nektek ebből jó hír: megcsináltam a nyári gyakorlatomat és rengeteget tanultam belőle, rengeteg élménnyel gazdagodtam és a gyógyszertani tudásom az évfolyamon egyedülálló (nagy dicsőség mondhatom, ha nem bukom ennyiszer, már meglenne a farma szigorlat is). Arról mindenképpen mesélni fogok.

Mint minden év elején, idén is be fogok jelentkezni, még újdonság is lesz, új helyszínről, újabb történetekkel, újabb élethelyzetekről, kíváncsi vagyok, hogyan reagáltok, ha személyesebbé válok, mert eljött az a pont, ahol a magánéletem elkezdett szorosan összefüggeni a mindennapjaimmal. Majd meglátjátok :) Most, mindenesetre ráérek.

És tudom, tudom, nem Oscar gála még mindig. De hihetetlenül jól esik, hogy annak ellenére, hogy finoman szólva magasról tettem a blogra, még mindig jönnek hozzászólások. Köszönöm. Tényleg.

Honnan jössz, merre mész?

Hölgyek és Urak, elérkezett ez a pillanat is, mikor akkorára nőtt kicsiny blogom, hogy kommentelők  egész árja özönlötte el, és kérdeznek is és kíváncsak, hát nem tehettem mást, engedelmesednem kell a nyomásnak :) Nagyon jól esik, hogy ennyien olvastok és visszajelzéseket is kapok, lássuk tehát a mai témát: Hogyan képzelem el a jövőmet?

Ahhoz, hogy erről képet kapjatok, be kell valljam, én is úgy kezdtem az egyetemet, mint akárki más. Volt konkrétan egy téma ami érdekelt, és gondoltam hipp-hopp elvégezzük, aztán itt repül a Nobel. 14 évesen érlelgettem először, hogy jó lenne orvosnak lenni, ekkor voltam nyolcadikos és a suli, ahova jártam, minden évben kisvizsgákat követelt különböző tárgyakból és épp a természettudomány volt terítéken. Végül a kémiát választottam, egyedül az egész osztályból, bár én is hadilábon álltam vele, de biológiából dupla tételsor volt, a fizikához meg a földrajzhoz pedig abszolút süket vagyok. Innen indult a nagy szerelem, és bár az egyetemen sokmindennel meggyűlt a bajom, de a kémia és biokémia soha nem tartoztak azok közé a tárgyak közé, amiken elbukom az évem.

16 voltam, mikor megismerkedtem egy mostanra már kedves ismerősömmel, akinek egy egészen érdekes betegsége volt, és mivel addigra már két éve vártam csillogó szemmel, hogy egy szép napon az orvostársadalom a tagjai közé fogad, mindent meg akartam tudni a bajáról. Egy idegi eredetű katasztrófáról van szó, ígyhát belevetettem magam és meg akartam tudni mindent az idegekről, de három biológia tanár és egy előadássorozat a MTA-n sem volt elég ahhoz, hogy kielégítsék az én tudásszomjamat, ekkor jött az ötlet: milyen lenne idegsebészként dolgozni? Valamiért a manualitást kifizetődőbbnek gondoltam a gyógyszeres terápiánál.

Az egyetemen évekig ebbe az irányba mentem, ezzel kezdtem, aztán eljött a másodév és vele együtt a sebészeti gyakorlati alapismeretek, ahol elég hamar kiderült, hogy nekem manuális munkát nem kifejezetten kellene végezni. Nagyon sokan mondják, hogy a kézügyesség fejleszthető és igen, persze igazuk is van. Viszont azt is hozzátenném, hogy ilyen átlag mellett amit eddig sikerült ezen a csodaegyetemen bemutassak, még pont az hiányzik az életemből, hogy fejlesszem a kézügyességem. Ekkor változtattam meg az alapkoncepciót neurológusra és ez az egyik cél ami lebeg előttem.

 

A másik tulajdonság ami befolyásolja a jövőképemet, az az, hogy nagyon szeretem a betegeket. Nem viccelek, odavagyok értük. Nem csak értük, persze az orvoslást is nagyon élvezem azon az egy gyakorlaton ami ki van nekünk utalva, de amit a legjobban szeretek, azok a betegek. Ezért kerüljek bárhova is, legyek bármilyen osztályon, két perc alatt beleszeretek a betegekbe, és velük együtt az adott szakterületbe is. Számomra ideálisabb, ha egy betegnek tudom a múltját, követem az életét, mint az, hogy egyszer behozzák összetörve, én összerakom, aztán csá. Így egyelőre kacérkodom a belgyógyász végzettséggel, mint lehetőség. Aztán persze ki tudja.

A harmadik tényező, ami fontos számomra, hogy zsenge korom ellenére egy véresen komoly kapcsolatban élek a párommal és nem viccből mondogatjuk, hogy gyerekeink lesznek. Pár éven belül családot fogunk alapítani (ennek esküszöm szentelek egy egész bejegyzést, mert nagyon fontos!) és szeretnénk, ha ez olyan lenne, hogy a gyerekek felismernék a szüleiket, mert időt tudtak velük tölteni. Ilyenformán kiesik a sürgősségis, a mentőorvos és még pár olyan ágazata az orvoslásnak, ami nem kifejezetten családbarát.

Összefoglalva: egyelőre mindenképp kórházban képzelem el a jövőt, szeretem a csapatmunkát, és megnyugtató, hogy mindig állna valaki a hátam mögött, akihez lehet fordulni segítségért. Megfelelő kórházban megfelelő diagnosztika is lenne mellettem, nem kellene a fél városon átszállítani a betegemet egyetlen kis röntgenért. Ha jó helyet csípek meg, nem megy rá az életem, de mégis sok jót tehetek. Ennyit a szakirányokról, a külföldi kérdésről meg majd máskor :)

Utóirat: A bejegyzést még februárban írtam, azóta nem változtak a céljaim, nem ezért mondom. Hanem azért, mert mint kiderült, nem adják ingyen a harmadévet. Eléggé összesűrűsödtek a történések, úgyhogy most csak egy kis türelmet kérek. Utólag szívesen elmesélem, hogy mi volt, de most olyan időbeli áldozatokat kell, hogy meghozzak ami mellé nem tudom, és őszintén, nem is akarom összeszedni a gondolataim. A vizsgaidőszak után találkozunk és jövök olyan témákkal, hogy milyen a kórélettan és a patológia szigorlat, hogyan kellene jelentkezni a nyári gyakorlatokra, miért áll mindig nagy sor a labornál véradáshoz, és milyen a belgyógyászat -most már tényleg- 1 hónapos nyári gyakorlat.

Ha még egyszer gimnazista lehetnék

Már javában benne vagyunk a szorgalmi időszakban, közelednek a demók, aztán kettőt pislogunk és már a nyakunkon is a december. Nem tudom, ki hogy van vele, de ugyanezt éreztem még anno 12. osztályban, olyan hirtelen robogott el mellettem az év, hogy pislogni se volt időm, és minden percben az emelt érettségikre készültem. Aztán az egyetemen kiderült, hogy nem feltétlenül csak a biológia és a kémia lesz hasznos a jövőben.

Íme tehát négy dolog, amit már másként csinálnék (nyilván azon kívül, hogy jobban kellett volna felkészülni az érettségire):

1: Második nyelv választása.

Ötödikes korom óta két idegennyelvet tanultam, az egyik az angol volt természetesen, a másik pedig a sokak által gyűlölt orosz. Én szerettem, és lett is mindkettőből nyelvvizsgám, nem ezzel van a gond. Mikor 9.-ben új nyelvet kellett választani, gondolkozás nélkül repültem rá a franciára. Hogy miért? Addigra már tudtam, hogy orvos akarok lenni, így latin nyelvcsaládból kerestem nyelvet. Hiba volt. Bár a nyelvtani formulák egy jelentős része visszaköszön a latin tanulás során, ahogy haladunk előre az évekkel, egyre több szakirodalom és ábra jelenik meg tanórákon. Németül. Ahogy én egy kukkot sem értek.

2: Kritikus hozzáállás az angol nyelvhez.

Tizenegyedikben végleg megszakítottam angol tanulmányaimat mert utáltam a nyelvet és csak elvette az időt a biosztól ugye. Nos, az ábrák és diasorok szerencsére nem csak német szavakat tartalmaznak. Hanem angol kifejezésekkel is tele van. Arról nem is beszélve, hogy annyi itt a külföldi hallgató, hogy ha az utcán segítséget akarsz kérni, már szinte ahhoz is elengedhetetlen a nyelvtudás.

3: Alvás fizika órán

A legtöbbje miután kiválasztotta szépen, hogy kémiából emeltezik, magasan tesz arra, ami fizika órákon történik. Hát nem kéne, nagyon nem. A Hagen-Poiseuille törvény vagy a Newtoni axiómák az egyetemen sem lesznek érdekesebbek, csak ott nem fogják őket elmagyarázni és nagyon fog fájni az a több óra amit azzal töltesz élettan tanulás helyett, hogy képleteket magolsz.

4: A matematika nem is hasznos

Kivéve mikor vektorokkal kell számolni. Vagy statisztikát gyártani és/vagy értelmezni.

Vissza a kályhához

Mire kettőt pislogtam, már beadtam a felmondólevelem, pakoltam és mire beköszöntött szeptember 4. napja, én már Szegeden üldögéltem békességben, boldogságban, nyakig izgatottan, és végre elkezdhettem a várva várt harmadik évemet.

Most akik régebb óta olvasnak, láthatták, hogy milyen volt elsősnek lejönni. Hát, most is ugyanaz az érzés. Ugyanaz a koli, ugyanaz a szoba, de a szobatársak tele vannak fél évnyi emlékkel, közös nevetéssel-sírással. A csoportom, akikkel kezdtem annak idején, már túl van a felén és köpennyel rohangásznak egyik betegtől a másikig a gyakorlatokon. Szeged is megváltozott, a régi gyrosozók és kocsmák bezártak, a helyükön újak nyíltak, és a koli mellett bezárt a zöldséges ami miatt kishíján a sírógörcs kapott el.

Új év, új kezdés. Hatalmas váltás az egyetem fél év kihagyás után, még úgy is, hogy szakmában dolgoztam, illetve amennyi időm még maradt, munka mellett készültem is a következő szigorlatokra. Nagyon más most a tanulás, megint meglepett, hogy bizony, mindig lehet többet tanulni. Pedig anno az anatómia szigorlaton azt hittem, elértem a határaim.

A legnehezebb talán, hogy úgy érzem magam, mintha vezérigazgatói pozícióból küldtek volna irattárosnak. Egyre idősödöm, komolyodom, nem tetszik már annyira a kollégiumi felbolydult élet. Az elmúlt hónapokban dolgoztam, pénzt kerestem, gyűjtögettem, most pedig három helyre nyújtok be pályázatot ösztöndíj kérelemmel, hogy meg tudjak élni. Nem tetszik ez az új kiszolgáltatott helyzet, de nyilván csak pár nap kell, hogy megszokjam.
A legszörnyűbb mégis az, hogy elvették tőlem az én "kicsikéim" a drága kis vesebetegeim, akikre vigyázhattam és akitől annyit tanultam. Úgyhogy egyelőre az ő arcuk lebeg a szemem előtt, izgalomtól remegve várom a belgyógyászati gyakorlatokat és lassan elúsznak a borús felhők a távoli fényesen csillogó diploma elől.

Döntsük le együtt a sztereotípiákat:
Szegeden a III év a legnehezebb, ezt mindenki tudja aki ide járt, mások nyilván nem, mert mindenkit jobban izgat a saját nyomora. Be is vagyunk fosva rendesen, már az első tanítási nap végén is síri csöndben tanultuk az EKG alapjait, hogy a másnapi órán legalább azt felfogjuk, amiről az előadás szólni akar.

DE!

Hiába nehéz, tényleg annak látszik, de ez az év több szempontból is nagyon tetszik.
Az előadók elő tudják adni a tantárgyukat. Nem vicc. Még nem aludtam el órán, szemben az elsős élményeimmel, mikor az anatómia előadás 20. percében adtam fel a próbálkozást, hogy egy fél szótagot is felfogjak Mihály Professzor Úr előadásából. (Tavaly viszont beültem ismétlésnek, és akkor nagyon király volt)
Aztán nagy szerelmem a pathológia intézet, akik konkrétan anyagot adnak a tantárgyhoz! Erre szerintem a biokémia óta nem kifejezetten volt még példa. Végre nem kell 3 kötet könyvet, 4 atlaszt és 8 jegyzetet lapozgatni a kettesért, ott van szépen leírva, összeszedve.

A hiba, amibe már annyiszor beleestem, de idén nem tudtok csőbehúzni: a rémsztorik. Hogy a harmadév teljesíthetetlen. Aha. Akkor a többieknek hogy sikerült? Ugyanez volt az anatómiával. Ha belefélem magam, tényleg nem fog menni. Félés helyett nagyon kifizetődő ám tanulni. Csak mondom.

Veszélyes egy szakma...

Soha nem gondolnátok és én se számítottam rá, de mit az Ég, a kórházakban bizony-bizony előfordulnak beteg emberek is. Sajnos főleg egy belgyógyászaton akár olyan betegségekkel is találkozhatunk, ami mondjuk egy sebészeten nem jellemző: fertőző kórságok amiket bizony el is lehet kapni.

Persze mint sok orvostanhallgatóban, bennem is élt egy olyan kép, mely szerint ugyanmár. Két emelt szintű érettségivel és folyamatosan bővülő tudástárral rendelkezem a különféle kórokozókról. Engem ugyan le nem támadnak. Pedig de. Nem értettem, hogy az első munkahetemen miért zümmögte minden nővér a fülembe, hogy "húzz kesztyűt! moss kezet! vigyázz magadra!" Természetesen kesztyűt húztam, kezet is mostam és én igazán igyekeztem magamra vigyázni. Arról meg, hogy néha-néha munka közben megszúrtam magam vagy elvágtam valamim, mélyen hallgattam, hiszen lefertőtlenítettem.

Ilyen óvintézkedések mellett is sajnos munkaviszonyom felénél engem is utolért az immár másfél hónapja az osztályon söprő hányós-hasmenős járvány. A részletektől mindenkit megkímélnék, de a végeredmény az lett, hogy meglátogattam a munkahelyemet csak egy kicsit másik szemszögből. Befektettek egy éjszakára. Ez bennem valami hihetetlen lelki törést okozott, ugyanis van egy szörnyű "titkom" amit igazából mindig elmondok de senki nem hiszi el: rettegek a tűktől. Na most adott egy szituáció mikor a kolléganőm be akar kötni némi infúziót és nekem mindemellett ugye példát kéne mutatnom, mert én igazán tudhatom, hogy milyen egy hisztis beteg. Azóta még pontosabban veszek vért és nem szúrok másodjára ha elsőre nem találom el a vénát. Még meg is kínozzam őket, még mit nem!

Mi a tanulság? Egy: a betegek nagyon szarul érzik magukat. Kettő: nagyon komolyan kell venni a kézmosást és ezeket az ún szepszis-antiszepszis szabályokat amit az infektológia kihelyezett emberkéi időnként rajtaütésszerűen ellenőriznek. És hogy hogyan kell helyesen kezetmosni és miért nem vettem komolyan? A válasz egyetlen videóban rejlik, amit -igen- oktatási céllal vetítettek le nekünk egy ORVOSI EGYETEMEN. Jöjjön hát a videó. És ne felejtsetek el kezet mosni. Én szóltam. (Hang nélkül ez a fantasztikum nem jön át. Szóltam)

https://www.youtube.com/watch?v=0at_jtzJCDM

Eliramlik az élet

Ismét elszámoltam magam. Pedig logikusabban hangzott, hogy egy sebészeten több halottra számíthat az ember, mint egy belgyógyászaton. Nos, nem lett igazam. A belgyógyászat durvább. Ide csak kemény emberek jöjjenek. És hiába a fél éves tanatológia képzés, azért csak megrendül a szívem egy-egy elvesztett beteg után. Talán jobban dolgozom fel, talán gyorsabban, talán megkeményedtem. Könnyebb beszélni róla, könnyebb visszagondolni rá, örök hála ezért a kurzusnak.

Emlékeztek még, hogy az első halottammal mi történt? Kb semmi kapcsolatom nem volt vele, mégis végigbőgtem miatta egy délutánt. Most, hogy több ideig dolgozom egy helyen, megismerem a betegeket, fel tudom idézni az arcukat.

Van, akit napokig ápolok, etetek, bíztatok, mégis elmegy.
Van, akit egyedül készítek össze a végső útjára.
Van, akinél én veszem észre, hogy elszállt belőle az élet.
Van, akinek a hozzátartozójának én nyújtom át a hagyatékáról készült leltárat.
Van, akinél én szólok a szállítóknak, akik majd hatalmas fém koporsóban viszik le az osztályról, ki tudja, hova.

Nagyon sokan haltak már meg mióta dolgozom. Nagyon sok olyan beteg van az osztályon, akit behoztak, nehogy otthon haljon meg. Ebből a sok betegből három különösen közel állt a szívemhez.

Az egyikőjüket 4 órán keresztül tartottam életben, míg az intenzív osztályon megüresedett egy ágy.  Pár hét múlva visszakerült az intenzívről, sokkal jobban nézett ki, már tudott lélegezni is. Megismert. Azt mondta: köszönöm amit értem tett. Aznap éjjel váratlanul meghalt.

A másikójuk volt az első ember, akin sikerült vénát biztosítanom a napi többezer infúziója számára. (a második is ő volt) Ő már nagyon feladta, se enni, se inni nem akart, egyedül akkor fogadott el tőlem egy kis ételt, ha fél órát udvaroltam neki minden egyes étkezéskor. A rekordunk akkor is 3 kanál volt. Ő nekem ment el, én vettem észre, hogy már nincs légzése.

A harmadik egy kritikus állapotú beteg volt, aki nagyon gyorsan javult a terápia hatására. Kontaktusképtelen állapotból gyakorlatilag másfél hét alatt odáig jutott, hogy beszélgettünk. Aztán hirtelen egyik nap romlani kezdett az állapota. Két nap múlva már nem élt.

Mikor elkezdtem ezt a blogot írni, tisztában voltam és most is tisztában vagyok a kegyeletsértés és a betegjogok fogalmával, most nem ezek megsértése volt a célom. A fenti három eset bár valóban megtörtént, semmi esetre sem lehet azonosítani a betegeket, mert se a kórházat nem ismeritek, sem a betegek nemét. Azért írtam le az ő történetük végét, hogy láthassátok, hogy milyenek azok a legnehezebb helyzetek amelyekkel lelkileg meg kell biróznom mostantól a nyugdíjazásomig. Mert a halál tényét el lehet, sőt, el kell tudni fogadni, de megszokni sohasem.

Egy napom a kórházban

Hihetetlen, de a héten múlt el annak a két hónapos évfordulója, hogy elkezdtem a "felnőttek életét" és a munka rabigájába hajtottam kis naiv buksimat. Jöjjön hát (közkívánatra) egy kis összefoglaló a munkáról, a napokról és arról, hogy hogyan "vészeltem át" ezt a pár hetet.

Teljes munkaidősként heti 3 vagy 4 napot dolgozom, van, hogy 12 órában (ez a gyakoribb) 6-18-ig, vagy van, hogy 8 órában, 6-14-ig. Az első héten "betanítottak", azaz ahogy azt már korábban a gyakorlatos bejegyzésemben is olvashattátok, egy nővérke megragadta a grabancomat és vitt magával mindenfele ahova csak ért. Megszoktatták velem az osztály rendjét, a napi feladatokat és hogy mit hol találok meg. Pár hét alatt "beszoktam" és onnantól kezdve teljes segédápolói munkaörömben tetszeleghettem egész nap. Egy hónap múlva pedig felügyelettel megengedték, hogy belekóstoljak egy kicsit a valódi nővér létbe (persze abszolút ellenőrzött és biztonságos keretek között). Szóval hogy is telik egy segédápoló és egy nővér napja?

Nővér (ha VAN segédápló):

A reggel hatos érkezést sajnos inkább 5:45-nek kell értelmezni, ekkor kezdődik ugyanis az átadás, megbeszéljük, hogy kivel mi történt, melyik betegnek milyen panaszai voltak az éjjel. Érkezett e új beteg, mire kell vigyázni, stb. Itt szoktuk megbeszélni a beosztást is, hogy ki melyik kórtermet kapja. (Nálunk az osztály 4 részre van osztva, kb 14 ágy jut minden részre)

Átadás után vár minket a papírmunka, ápolási dokumentációk kitöltése, lázlapról kiírjuk, hogy melyik betegnek mennyi infúzió jár és mit kell bele tenni. Utána megnézzük a labor kiírást, és felcímkézzük majd levesszük a vér-, vizelet-, és székletmintákat. Mire ezzel végzünk, általában elérkezett a 8 óra, kezdődik a reggeli kiosztása. Akinek cukorbeteg betege van, előkészíti az inzulint is és menet közben beadja. Reggeli után kiosztjuk az infúziókat és a napi gyógyszereket és ebédig ezzel el is megy az idő. Ha bármelyik betegnek panasza van és a nővérhívó viritykol, akkor természetesen gyors problémamegoldást eszközölünk.

Ebédkor szintén kiosztjuk az ebédet, vele együtt az inzulint is. Majd 14 órakor aki "rövides" volt, átadja az ő részét, és onnantól kezdve csökkentett létszámmal dolgozunk. Még vacsora előtt egyszer átnézzük a pelenkákat és a szobák tisztaságát és már jön is a vacsora, az esti vércukor mérés, és az esti inzulin. Akiket etetni kell, megetetjük, és mindenkinek beadjuk a gyógyszereit. A katéter zsákokat leeresztjük, az értékeket beírjuk. Este hator pedig átadjuk a stafétát az éjszakásoknak.

Segédápoló:

Reggel szintén korábban jövök, mint hat óra, mert nekem is fontos az átadás, nehogy elrontsak valamit. Átadás után, míg a többiek a papírokat intézik, összeírom a vérhigítókat és a vércukrokat amiet a nap folyamán be kell adjak/le kell mérjek. Szétválogatom részek szerint a laborvizsgálatot kérő papírokat, majd elindulok vércukrot mérni és vérhigítót beadni. A mért értékeket egy ún. diabetes lapra vezetem. Ha extrém magas vagy extrém alacsony értéket mérek, jelzem a kezelőorvosnak. Reggeli osztáskor én szoktam tölteni a folyadékot mindenkinek, majd segítek az étezésben azoknak a betegeknek, akiknek önállóan ez nehezére esne. Beadom a reggeli gyógyszereket, és összeszedem a gyógyszeres dobozokat.

Reggeli után feltöltöm az ágyazó kocsit, és elindulok "tisztázni". Az összes kórterembe bemegyek, leellenőrzöm az ágyak tisztaságát, amit szükséges, lecserélek. Pelenkát viselő betegek esetén ha szükséges, pelenkát cserélek. Ha elmegy egy beteg, lehúzom az ágyát és frisset húzok rá. Mire a végére érek, pont mérnem is kell az ebéd előtti vércukrokat. Az ebédnél is segítek, akinek csak kell, a déli gyógyszereket beadom. És már el is jött a 14 óra, megyek átadni, és utána együtt folytatom a többiekkel a délutáni teendőket.

Kuli munkának tűnik igaz? Pedig nem az. Mert kimarad belőle az emberi tényező: a betegek. Minden beteg más és más, mindegyik másról mesél, mást dicsér, vagy épp mást szid. Szerintem ez teszi széppé és érdekessé ezt a munkát.

Meg persze az, hogy nyugodt napokon tanítgatnak vért venni, braunule-t szúrni, és nem akarok nagyon dicsekedni, de már elég jól megy. Úgyhogy élvezem a szakmai és emberi fejlődést is. Kezdek rájönni, hogy olyan dolgokat tanulok meg most itt, akár gyakorlati, akár lelki szempontból, amire az egyetem nem fog hangsúlyt fektetni. És, hogy az osztályvezető idézetét használjam:

"Sokkal hamarabb lesz használható orvos abból, aki látta a kórházból ezt az oldalt is"