(Akkor is) Orvos leszek

Soha nem adjuk fel!

Feedek
Megosztás

Honnan jössz, merre mész?

Hölgyek és Urak, elérkezett ez a pillanat is, mikor akkorára nőtt kicsiny blogom, hogy kommentelők  egész árja özönlötte el, és kérdeznek is és kíváncsak, hát nem tehettem mást, engedelmesednem kell a nyomásnak :) Nagyon jól esik, hogy ennyien olvastok és visszajelzéseket is kapok, lássuk tehát a mai témát: Hogyan képzelem el a jövőmet?

Ahhoz, hogy erről képet kapjatok, be kell valljam, én is úgy kezdtem az egyetemet, mint akárki más. Volt konkrétan egy téma ami érdekelt, és gondoltam hipp-hopp elvégezzük, aztán itt repül a Nobel. 14 évesen érlelgettem először, hogy jó lenne orvosnak lenni, ekkor voltam nyolcadikos és a suli, ahova jártam, minden évben kisvizsgákat követelt különböző tárgyakból és épp a természettudomány volt terítéken. Végül a kémiát választottam, egyedül az egész osztályból, bár én is hadilábon álltam vele, de biológiából dupla tételsor volt, a fizikához meg a földrajzhoz pedig abszolút süket vagyok. Innen indult a nagy szerelem, és bár az egyetemen sokmindennel meggyűlt a bajom, de a kémia és biokémia soha nem tartoztak azok közé a tárgyak közé, amiken elbukom az évem.

16 voltam, mikor megismerkedtem egy mostanra már kedves ismerősömmel, akinek egy egészen érdekes betegsége volt, és mivel addigra már két éve vártam csillogó szemmel, hogy egy szép napon az orvostársadalom a tagjai közé fogad, mindent meg akartam tudni a bajáról. Egy idegi eredetű katasztrófáról van szó, ígyhát belevetettem magam és meg akartam tudni mindent az idegekről, de három biológia tanár és egy előadássorozat a MTA-n sem volt elég ahhoz, hogy kielégítsék az én tudásszomjamat, ekkor jött az ötlet: milyen lenne idegsebészként dolgozni? Valamiért a manualitást kifizetődőbbnek gondoltam a gyógyszeres terápiánál.

Az egyetemen évekig ebbe az irányba mentem, ezzel kezdtem, aztán eljött a másodév és vele együtt a sebészeti gyakorlati alapismeretek, ahol elég hamar kiderült, hogy nekem manuális munkát nem kifejezetten kellene végezni. Nagyon sokan mondják, hogy a kézügyesség fejleszthető és igen, persze igazuk is van. Viszont azt is hozzátenném, hogy ilyen átlag mellett amit eddig sikerült ezen a csodaegyetemen bemutassak, még pont az hiányzik az életemből, hogy fejlesszem a kézügyességem. Ekkor változtattam meg az alapkoncepciót neurológusra és ez az egyik cél ami lebeg előttem.

 

A másik tulajdonság ami befolyásolja a jövőképemet, az az, hogy nagyon szeretem a betegeket. Nem viccelek, odavagyok értük. Nem csak értük, persze az orvoslást is nagyon élvezem azon az egy gyakorlaton ami ki van nekünk utalva, de amit a legjobban szeretek, azok a betegek. Ezért kerüljek bárhova is, legyek bármilyen osztályon, két perc alatt beleszeretek a betegekbe, és velük együtt az adott szakterületbe is. Számomra ideálisabb, ha egy betegnek tudom a múltját, követem az életét, mint az, hogy egyszer behozzák összetörve, én összerakom, aztán csá. Így egyelőre kacérkodom a belgyógyász végzettséggel, mint lehetőség. Aztán persze ki tudja.

A harmadik tényező, ami fontos számomra, hogy zsenge korom ellenére egy véresen komoly kapcsolatban élek a párommal és nem viccből mondogatjuk, hogy gyerekeink lesznek. Pár éven belül családot fogunk alapítani (ennek esküszöm szentelek egy egész bejegyzést, mert nagyon fontos!) és szeretnénk, ha ez olyan lenne, hogy a gyerekek felismernék a szüleiket, mert időt tudtak velük tölteni. Ilyenformán kiesik a sürgősségis, a mentőorvos és még pár olyan ágazata az orvoslásnak, ami nem kifejezetten családbarát.

Összefoglalva: egyelőre mindenképp kórházban képzelem el a jövőt, szeretem a csapatmunkát, és megnyugtató, hogy mindig állna valaki a hátam mögött, akihez lehet fordulni segítségért. Megfelelő kórházban megfelelő diagnosztika is lenne mellettem, nem kellene a fél városon átszállítani a betegemet egyetlen kis röntgenért. Ha jó helyet csípek meg, nem megy rá az életem, de mégis sok jót tehetek. Ennyit a szakirányokról, a külföldi kérdésről meg majd máskor :)

Utóirat: A bejegyzést még februárban írtam, azóta nem változtak a céljaim, nem ezért mondom. Hanem azért, mert mint kiderült, nem adják ingyen a harmadévet. Eléggé összesűrűsödtek a történések, úgyhogy most csak egy kis türelmet kérek. Utólag szívesen elmesélem, hogy mi volt, de most olyan időbeli áldozatokat kell, hogy meghozzak ami mellé nem tudom, és őszintén, nem is akarom összeszedni a gondolataim. A vizsgaidőszak után találkozunk és jövök olyan témákkal, hogy milyen a kórélettan és a patológia szigorlat, hogyan kellene jelentkezni a nyári gyakorlatokra, miért áll mindig nagy sor a labornál véradáshoz, és milyen a belgyógyászat -most már tényleg- 1 hónapos nyári gyakorlat.

Ha még egyszer gimnazista lehetnék

Már javában benne vagyunk a szorgalmi időszakban, közelednek a demók, aztán kettőt pislogunk és már a nyakunkon is a december. Nem tudom, ki hogy van vele, de ugyanezt éreztem még anno 12. osztályban, olyan hirtelen robogott el mellettem az év, hogy pislogni se volt időm, és minden percben az emelt érettségikre készültem. Aztán az egyetemen kiderült, hogy nem feltétlenül csak a biológia és a kémia lesz hasznos a jövőben.

Íme tehát négy dolog, amit már másként csinálnék (nyilván azon kívül, hogy jobban kellett volna felkészülni az érettségire):

1: Második nyelv választása.

Ötödikes korom óta két idegennyelvet tanultam, az egyik az angol volt természetesen, a másik pedig a sokak által gyűlölt orosz. Én szerettem, és lett is mindkettőből nyelvvizsgám, nem ezzel van a gond. Mikor 9.-ben új nyelvet kellett választani, gondolkozás nélkül repültem rá a franciára. Hogy miért? Addigra már tudtam, hogy orvos akarok lenni, így latin nyelvcsaládból kerestem nyelvet. Hiba volt. Bár a nyelvtani formulák egy jelentős része visszaköszön a latin tanulás során, ahogy haladunk előre az évekkel, egyre több szakirodalom és ábra jelenik meg tanórákon. Németül. Ahogy én egy kukkot sem értek.

2: Kritikus hozzáállás az angol nyelvhez.

Tizenegyedikben végleg megszakítottam angol tanulmányaimat mert utáltam a nyelvet és csak elvette az időt a biosztól ugye. Nos, az ábrák és diasorok szerencsére nem csak német szavakat tartalmaznak. Hanem angol kifejezésekkel is tele van. Arról nem is beszélve, hogy annyi itt a külföldi hallgató, hogy ha az utcán segítséget akarsz kérni, már szinte ahhoz is elengedhetetlen a nyelvtudás.

3: Alvás fizika órán

A legtöbbje miután kiválasztotta szépen, hogy kémiából emeltezik, magasan tesz arra, ami fizika órákon történik. Hát nem kéne, nagyon nem. A Hagen-Poiseuille törvény vagy a Newtoni axiómák az egyetemen sem lesznek érdekesebbek, csak ott nem fogják őket elmagyarázni és nagyon fog fájni az a több óra amit azzal töltesz élettan tanulás helyett, hogy képleteket magolsz.

4: A matematika nem is hasznos

Kivéve mikor vektorokkal kell számolni. Vagy statisztikát gyártani és/vagy értelmezni.

Vissza a kályhához

Mire kettőt pislogtam, már beadtam a felmondólevelem, pakoltam és mire beköszöntött szeptember 4. napja, én már Szegeden üldögéltem békességben, boldogságban, nyakig izgatottan, és végre elkezdhettem a várva várt harmadik évemet.

Most akik régebb óta olvasnak, láthatták, hogy milyen volt elsősnek lejönni. Hát, most is ugyanaz az érzés. Ugyanaz a koli, ugyanaz a szoba, de a szobatársak tele vannak fél évnyi emlékkel, közös nevetéssel-sírással. A csoportom, akikkel kezdtem annak idején, már túl van a felén és köpennyel rohangásznak egyik betegtől a másikig a gyakorlatokon. Szeged is megváltozott, a régi gyrosozók és kocsmák bezártak, a helyükön újak nyíltak, és a koli mellett bezárt a zöldséges ami miatt kishíján a sírógörcs kapott el.

Új év, új kezdés. Hatalmas váltás az egyetem fél év kihagyás után, még úgy is, hogy szakmában dolgoztam, illetve amennyi időm még maradt, munka mellett készültem is a következő szigorlatokra. Nagyon más most a tanulás, megint meglepett, hogy bizony, mindig lehet többet tanulni. Pedig anno az anatómia szigorlaton azt hittem, elértem a határaim.

A legnehezebb talán, hogy úgy érzem magam, mintha vezérigazgatói pozícióból küldtek volna irattárosnak. Egyre idősödöm, komolyodom, nem tetszik már annyira a kollégiumi felbolydult élet. Az elmúlt hónapokban dolgoztam, pénzt kerestem, gyűjtögettem, most pedig három helyre nyújtok be pályázatot ösztöndíj kérelemmel, hogy meg tudjak élni. Nem tetszik ez az új kiszolgáltatott helyzet, de nyilván csak pár nap kell, hogy megszokjam.
A legszörnyűbb mégis az, hogy elvették tőlem az én "kicsikéim" a drága kis vesebetegeim, akikre vigyázhattam és akitől annyit tanultam. Úgyhogy egyelőre az ő arcuk lebeg a szemem előtt, izgalomtól remegve várom a belgyógyászati gyakorlatokat és lassan elúsznak a borús felhők a távoli fényesen csillogó diploma elől.

Döntsük le együtt a sztereotípiákat:
Szegeden a III év a legnehezebb, ezt mindenki tudja aki ide járt, mások nyilván nem, mert mindenkit jobban izgat a saját nyomora. Be is vagyunk fosva rendesen, már az első tanítási nap végén is síri csöndben tanultuk az EKG alapjait, hogy a másnapi órán legalább azt felfogjuk, amiről az előadás szólni akar.

DE!

Hiába nehéz, tényleg annak látszik, de ez az év több szempontból is nagyon tetszik.
Az előadók elő tudják adni a tantárgyukat. Nem vicc. Még nem aludtam el órán, szemben az elsős élményeimmel, mikor az anatómia előadás 20. percében adtam fel a próbálkozást, hogy egy fél szótagot is felfogjak Mihály Professzor Úr előadásából. (Tavaly viszont beültem ismétlésnek, és akkor nagyon király volt)
Aztán nagy szerelmem a pathológia intézet, akik konkrétan anyagot adnak a tantárgyhoz! Erre szerintem a biokémia óta nem kifejezetten volt még példa. Végre nem kell 3 kötet könyvet, 4 atlaszt és 8 jegyzetet lapozgatni a kettesért, ott van szépen leírva, összeszedve.

A hiba, amibe már annyiszor beleestem, de idén nem tudtok csőbehúzni: a rémsztorik. Hogy a harmadév teljesíthetetlen. Aha. Akkor a többieknek hogy sikerült? Ugyanez volt az anatómiával. Ha belefélem magam, tényleg nem fog menni. Félés helyett nagyon kifizetődő ám tanulni. Csak mondom.

Veszélyes egy szakma...

Soha nem gondolnátok és én se számítottam rá, de mit az Ég, a kórházakban bizony-bizony előfordulnak beteg emberek is. Sajnos főleg egy belgyógyászaton akár olyan betegségekkel is találkozhatunk, ami mondjuk egy sebészeten nem jellemző: fertőző kórságok amiket bizony el is lehet kapni.

Persze mint sok orvostanhallgatóban, bennem is élt egy olyan kép, mely szerint ugyanmár. Két emelt szintű érettségivel és folyamatosan bővülő tudástárral rendelkezem a különféle kórokozókról. Engem ugyan le nem támadnak. Pedig de. Nem értettem, hogy az első munkahetemen miért zümmögte minden nővér a fülembe, hogy "húzz kesztyűt! moss kezet! vigyázz magadra!" Természetesen kesztyűt húztam, kezet is mostam és én igazán igyekeztem magamra vigyázni. Arról meg, hogy néha-néha munka közben megszúrtam magam vagy elvágtam valamim, mélyen hallgattam, hiszen lefertőtlenítettem.

Ilyen óvintézkedések mellett is sajnos munkaviszonyom felénél engem is utolért az immár másfél hónapja az osztályon söprő hányós-hasmenős járvány. A részletektől mindenkit megkímélnék, de a végeredmény az lett, hogy meglátogattam a munkahelyemet csak egy kicsit másik szemszögből. Befektettek egy éjszakára. Ez bennem valami hihetetlen lelki törést okozott, ugyanis van egy szörnyű "titkom" amit igazából mindig elmondok de senki nem hiszi el: rettegek a tűktől. Na most adott egy szituáció mikor a kolléganőm be akar kötni némi infúziót és nekem mindemellett ugye példát kéne mutatnom, mert én igazán tudhatom, hogy milyen egy hisztis beteg. Azóta még pontosabban veszek vért és nem szúrok másodjára ha elsőre nem találom el a vénát. Még meg is kínozzam őket, még mit nem!

Mi a tanulság? Egy: a betegek nagyon szarul érzik magukat. Kettő: nagyon komolyan kell venni a kézmosást és ezeket az ún szepszis-antiszepszis szabályokat amit az infektológia kihelyezett emberkéi időnként rajtaütésszerűen ellenőriznek. És hogy hogyan kell helyesen kezetmosni és miért nem vettem komolyan? A válasz egyetlen videóban rejlik, amit -igen- oktatási céllal vetítettek le nekünk egy ORVOSI EGYETEMEN. Jöjjön hát a videó. És ne felejtsetek el kezet mosni. Én szóltam. (Hang nélkül ez a fantasztikum nem jön át. Szóltam)

https://www.youtube.com/watch?v=0at_jtzJCDM

Eliramlik az élet

Ismét elszámoltam magam. Pedig logikusabban hangzott, hogy egy sebészeten több halottra számíthat az ember, mint egy belgyógyászaton. Nos, nem lett igazam. A belgyógyászat durvább. Ide csak kemény emberek jöjjenek. És hiába a fél éves tanatológia képzés, azért csak megrendül a szívem egy-egy elvesztett beteg után. Talán jobban dolgozom fel, talán gyorsabban, talán megkeményedtem. Könnyebb beszélni róla, könnyebb visszagondolni rá, örök hála ezért a kurzusnak.

Emlékeztek még, hogy az első halottammal mi történt? Kb semmi kapcsolatom nem volt vele, mégis végigbőgtem miatta egy délutánt. Most, hogy több ideig dolgozom egy helyen, megismerem a betegeket, fel tudom idézni az arcukat.

Van, akit napokig ápolok, etetek, bíztatok, mégis elmegy.
Van, akit egyedül készítek össze a végső útjára.
Van, akinél én veszem észre, hogy elszállt belőle az élet.
Van, akinek a hozzátartozójának én nyújtom át a hagyatékáról készült leltárat.
Van, akinél én szólok a szállítóknak, akik majd hatalmas fém koporsóban viszik le az osztályról, ki tudja, hova.

Nagyon sokan haltak már meg mióta dolgozom. Nagyon sok olyan beteg van az osztályon, akit behoztak, nehogy otthon haljon meg. Ebből a sok betegből három különösen közel állt a szívemhez.

Az egyikőjüket 4 órán keresztül tartottam életben, míg az intenzív osztályon megüresedett egy ágy.  Pár hét múlva visszakerült az intenzívről, sokkal jobban nézett ki, már tudott lélegezni is. Megismert. Azt mondta: köszönöm amit értem tett. Aznap éjjel váratlanul meghalt.

A másikójuk volt az első ember, akin sikerült vénát biztosítanom a napi többezer infúziója számára. (a második is ő volt) Ő már nagyon feladta, se enni, se inni nem akart, egyedül akkor fogadott el tőlem egy kis ételt, ha fél órát udvaroltam neki minden egyes étkezéskor. A rekordunk akkor is 3 kanál volt. Ő nekem ment el, én vettem észre, hogy már nincs légzése.

A harmadik egy kritikus állapotú beteg volt, aki nagyon gyorsan javult a terápia hatására. Kontaktusképtelen állapotból gyakorlatilag másfél hét alatt odáig jutott, hogy beszélgettünk. Aztán hirtelen egyik nap romlani kezdett az állapota. Két nap múlva már nem élt.

Mikor elkezdtem ezt a blogot írni, tisztában voltam és most is tisztában vagyok a kegyeletsértés és a betegjogok fogalmával, most nem ezek megsértése volt a célom. A fenti három eset bár valóban megtörtént, semmi esetre sem lehet azonosítani a betegeket, mert se a kórházat nem ismeritek, sem a betegek nemét. Azért írtam le az ő történetük végét, hogy láthassátok, hogy milyenek azok a legnehezebb helyzetek amelyekkel lelkileg meg kell biróznom mostantól a nyugdíjazásomig. Mert a halál tényét el lehet, sőt, el kell tudni fogadni, de megszokni sohasem.

Egy napom a kórházban

Hihetetlen, de a héten múlt el annak a két hónapos évfordulója, hogy elkezdtem a "felnőttek életét" és a munka rabigájába hajtottam kis naiv buksimat. Jöjjön hát (közkívánatra) egy kis összefoglaló a munkáról, a napokról és arról, hogy hogyan "vészeltem át" ezt a pár hetet.

Teljes munkaidősként heti 3 vagy 4 napot dolgozom, van, hogy 12 órában (ez a gyakoribb) 6-18-ig, vagy van, hogy 8 órában, 6-14-ig. Az első héten "betanítottak", azaz ahogy azt már korábban a gyakorlatos bejegyzésemben is olvashattátok, egy nővérke megragadta a grabancomat és vitt magával mindenfele ahova csak ért. Megszoktatták velem az osztály rendjét, a napi feladatokat és hogy mit hol találok meg. Pár hét alatt "beszoktam" és onnantól kezdve teljes segédápolói munkaörömben tetszeleghettem egész nap. Egy hónap múlva pedig felügyelettel megengedték, hogy belekóstoljak egy kicsit a valódi nővér létbe (persze abszolút ellenőrzött és biztonságos keretek között). Szóval hogy is telik egy segédápoló és egy nővér napja?

Nővér (ha VAN segédápló):

A reggel hatos érkezést sajnos inkább 5:45-nek kell értelmezni, ekkor kezdődik ugyanis az átadás, megbeszéljük, hogy kivel mi történt, melyik betegnek milyen panaszai voltak az éjjel. Érkezett e új beteg, mire kell vigyázni, stb. Itt szoktuk megbeszélni a beosztást is, hogy ki melyik kórtermet kapja. (Nálunk az osztály 4 részre van osztva, kb 14 ágy jut minden részre)

Átadás után vár minket a papírmunka, ápolási dokumentációk kitöltése, lázlapról kiírjuk, hogy melyik betegnek mennyi infúzió jár és mit kell bele tenni. Utána megnézzük a labor kiírást, és felcímkézzük majd levesszük a vér-, vizelet-, és székletmintákat. Mire ezzel végzünk, általában elérkezett a 8 óra, kezdődik a reggeli kiosztása. Akinek cukorbeteg betege van, előkészíti az inzulint is és menet közben beadja. Reggeli után kiosztjuk az infúziókat és a napi gyógyszereket és ebédig ezzel el is megy az idő. Ha bármelyik betegnek panasza van és a nővérhívó viritykol, akkor természetesen gyors problémamegoldást eszközölünk.

Ebédkor szintén kiosztjuk az ebédet, vele együtt az inzulint is. Majd 14 órakor aki "rövides" volt, átadja az ő részét, és onnantól kezdve csökkentett létszámmal dolgozunk. Még vacsora előtt egyszer átnézzük a pelenkákat és a szobák tisztaságát és már jön is a vacsora, az esti vércukor mérés, és az esti inzulin. Akiket etetni kell, megetetjük, és mindenkinek beadjuk a gyógyszereit. A katéter zsákokat leeresztjük, az értékeket beírjuk. Este hator pedig átadjuk a stafétát az éjszakásoknak.

Segédápoló:

Reggel szintén korábban jövök, mint hat óra, mert nekem is fontos az átadás, nehogy elrontsak valamit. Átadás után, míg a többiek a papírokat intézik, összeírom a vérhigítókat és a vércukrokat amiet a nap folyamán be kell adjak/le kell mérjek. Szétválogatom részek szerint a laborvizsgálatot kérő papírokat, majd elindulok vércukrot mérni és vérhigítót beadni. A mért értékeket egy ún. diabetes lapra vezetem. Ha extrém magas vagy extrém alacsony értéket mérek, jelzem a kezelőorvosnak. Reggeli osztáskor én szoktam tölteni a folyadékot mindenkinek, majd segítek az étezésben azoknak a betegeknek, akiknek önállóan ez nehezére esne. Beadom a reggeli gyógyszereket, és összeszedem a gyógyszeres dobozokat.

Reggeli után feltöltöm az ágyazó kocsit, és elindulok "tisztázni". Az összes kórterembe bemegyek, leellenőrzöm az ágyak tisztaságát, amit szükséges, lecserélek. Pelenkát viselő betegek esetén ha szükséges, pelenkát cserélek. Ha elmegy egy beteg, lehúzom az ágyát és frisset húzok rá. Mire a végére érek, pont mérnem is kell az ebéd előtti vércukrokat. Az ebédnél is segítek, akinek csak kell, a déli gyógyszereket beadom. És már el is jött a 14 óra, megyek átadni, és utána együtt folytatom a többiekkel a délutáni teendőket.

Kuli munkának tűnik igaz? Pedig nem az. Mert kimarad belőle az emberi tényező: a betegek. Minden beteg más és más, mindegyik másról mesél, mást dicsér, vagy épp mást szid. Szerintem ez teszi széppé és érdekessé ezt a munkát.

Meg persze az, hogy nyugodt napokon tanítgatnak vért venni, braunule-t szúrni, és nem akarok nagyon dicsekedni, de már elég jól megy. Úgyhogy élvezem a szakmai és emberi fejlődést is. Kezdek rájönni, hogy olyan dolgokat tanulok meg most itt, akár gyakorlati, akár lelki szempontból, amire az egyetem nem fog hangsúlyt fektetni. És, hogy az osztályvezető idézetét használjam:

"Sokkal hamarabb lesz használható orvos abból, aki látta a kórházból ezt az oldalt is"

Prevenció mindenekfelett

Sokáig nem volt biztos, de mégis megtörtént: megrendezésre került az immár hagyományosnak mondható II Országos Egészségnevelői Tréning. Hála Istennek, Budapest magára vállalta a feladatot, hogy otthont ad ennek a rendezvénynek, ami nem kis munkájukba kerülhetett, de a végeredmény (nekem legalábbis) mindenképpen megérte. Színvonalas előadók és előadások, tiszta és átlátható helyszín, és az egészet megfejelték néhány kultúrális programmal is. Fantasztikus hétvége volt, ezúton is köszönöm a BOE-nak.

Sajnos teljes terjedelmében nem tudtam élvezni ezt a tréninget, révén a munkakezdésemet pont arra a hétre rakták, de szerencsére szabad szombatot és pénteket kaptam. Csütörtökön megnyitó volt, vasárnap pedig valamiféle levezetés, azokon sajnos már nem tudtam ott lenni, de így is hatalmas élmény volt.

Pénteken a Nagyváradtéri hatalmas felhőkarcolóban tartották az előadásokat, az szervezők idén is kitettek magukért. Megint a SCORA előadások érdekeltek, ebben az évben nagyobb hangsúlyt kapott a homoszexualitás, a párkapcsolatok, az önkép és a szexualitás lelki oldala. Szörnyű volt rádöbbenni, hogy bár míg magamat olyan előadónak tartottam eddig, aki némi hangsúlyt fektet a szellemi és lelki értékekre a testen kívül. Hát, egyáltalán nem vagyok az az ember. Az egyik nagy tanulság az volt, hogy nem elég a gyerekeknek azt megtanítani, hogy -húzd fel a gumit, be, ki, kész- vagy az abortusszal és véres STD-s képekkel riogatni, hanem annyi lelki oldalt kell belevinni, amennyit csak lehet. Volt még beszélgetés két HIV pozitív személlyel is, nagyon gondolatébresztő volt.

Ez pedig itt a reklám helye. Volt egy beszélgetés a Loveinfo nevű app tervezőivel és megvalósítóival. Hogy nem ismeritek? Akkor most felsötétítek mindenkit. Az ingyenes alkalmazás hozzáférhető androidosok és almásfónosok számára is a megfelelő felületen és információkat tartalmaz nemi betegségekről, szexualitásról, vidám formában. Még játék is van hozzá. Remek választás olyan fiataloknak, akiknek nincs lehetőségük "hozzáértővel" beszélgetni ezekről a dolgokról. Kb. 10-13 éves korosztálynak ajánlanám, szerintem őket jobban megfogja a képi és tartalmi világa.

Szombaton átköltöztünk a Klinikákhoz, ott két előadást hallgattam meg, főleg a tinédzserek lelki fejlődéséről és énképéről, hogy ezt hogyan vetítik rá egy párkapcsolatra, majd a szexualitásukra. Fantasztikusak voltak. Nem is lehet ragozni tovább. Teljesen átalakult bennem a jó előadásról alkotott kép. Közben barátkoztam is, főleg budapestiekkel, most ők voltak a helyiek, ők voltak többségben.

Azt már említettem, hogy Budapest elég rendesen kitett magáért. Voltak mindenféle csapatösszerázó ivászatok, ahol sajnos nem voltam idén sem, mert még mindig antiszociális vagyok, viszont szombat este az egyesület fennállásának 10. évfordulója alkalmából rendeztek egy ún. Semmelweis Snow Ballt. Hát, kegyetlen volt. Egy hatalmas bál, tulajdonképpen, még sosem voltam ilyesmin. Mindenki nagyon szépen kiöltözött, de olyan nagyon nagyon szépen, aztán volt ott mindenféle: megnyitó, másfél órás műsor, ahol felléptek énekesek, táncosok, nagyon hangulatos volt. Utána egy svédasztalos vacsora, ahol olyan nevű ételeket szolgáltak fel, amiből számomra nem sok derült ki, volt ott minden: gnocci, szőlömagolajban pácolt hús, gluténmentes somlói... az egyhetes kórházi kényszerdiéta után annyit ettem, hogy a fülem is ketté állt. Utána pedig tánc volt! Igazi tánc, megnyitották a banzájt egy keringővel majd megjelent egy banda, akik nagyon jó kis talpalávalót szolgáltattak. Nem olyant, hogy heringparty van és lehet pumpálni, hanem igazi tánczenék voltak, amire ha tudnék, lehetne társastáncolni :)

Nagyon jól éreztük magunkat, a párom is elkísért, de sajnos 11 óra felé elindultunk haza, hiszen vasárnap reggel 4-kor nekem már csörgött az ébresztőóra. Nem mondom, hogy üdítő volt kevesebb, mint 5 óra alvással 12 órát dolgozni, de minden perce megérte. Köszönöm nektek újra, hogy volt tréning, és ha lehet, jövőre ismét szeretnék veletek találkozni a III. OET-n.

Amit adnak, fogadd el

...ha kergetnek, szaladj el.

Nem tudom, ki ismeri ezt a mondást, én egész életemben nem hallottam más szituációban alkalmazni. Igen, igen, ismét előjött az egészségügy etikai, lelkiismereti oldala, amiről senkivel nem lehet beszélni és nem lehet rá előre felkészülni. Úgy látszik, én kis naiv nem értettem meg, hogy a korház és a paraszolvencia fogalmak végérvényesen és elválaszthatalanul összefonódtak.

Miután már találkoztam ezzel a jelenséggel, igyekeztem a korábbi hibáimat kiküszöbölni. Munkaruha vásárláskor direkt olyan öltözéket kerestem, aminek nincs zsebe, vagy olyan helyen van, ami elérhetetlen szexuális zaklatás nélkül. A betegekkel nem építek ki szorosabb kapcsolatot, kifejlődött bennem egyfajta távolságtartás, mert időközben rájöttem, hogy ezzel is csak magamat védem, egyrészt a borítékoktól, másrészt, nem fog megrázni olyan mértékben az esetleges haláluk és így talán épelméjű maradok, legalábbis valamennyire. Úgy éreztem, abszolút minden irányból be vagyok védve, ráadásul a betegek nagy része mozgásképtelen, szóval még elszaladni is tudok, úgyse érnek utol.

Hát, elszámítottam magam. Még csak két hete dolgozom, de nagyon sok alkalom volt már így is (azt hiszem, naponta legalább egy) amikor a beteg vagy a hozzátartozó elkezdett settenkedni felém. A többség szerencsére megértette, hogy nem fogadhatom el, felelősséget sem vállalhatok, én nekem már az segítség, hogy engedik, hogy rajtuk tanuljak.

Nagyon sokan nem értik, hogy mi a bajom a kis borítékos rendszerrel. A családom is kinevet, hogy hát miért nem veszed el, ha adják? Nem érzem etikusnak. Egyrészt tudom, hogy ezek a betegek nagyon betegek, rengeteg gyógyszert szednek, és azt is tudom, hogy ezek a gyógyszerek mennyibe kerülnek. Inkább költsék ezeket az összegeket a felépülésre, a gyógyulásra.

Másrészt ilyenkor mindig azt érzem, hogy valamiféle-fajta igény merül fel egyfajta "VIP" ellátásra. Az ilyen hozzátartozók azt hiszik, pénzzel bármit meg lehet oldani, és ezek a betegek álltalában azt hiszik, hogy a kórház egy wellness szálló, azért vagyunk, hogy minden igényüket maximálisan kielégítsük. És ide nem csak az tartozik, hogy reggelit osztunk nekik vagy kicseréljük a lepedőt, pelenkát, beadjuk a gyógyszereket, nem-nem. Ugyanmár masszírozzuk meg a hátát, hozzunk másik ebédet, mert ez neki nem ízlik, és ötpercenként ráfekszenek a nővérhívóra, hogy a takarójuk lecsúszott, igazítsuk már meg. (pedig, egyébként abszolút járóképes) Nagyon nehéz ezekkel a betegekkel és minden nap megfogadom, hogy nyitottan fogok hozzájuk állni. De kérem. Hiába fizet akármennyit, rajta kívül akkor is sok más beteg van az osztályon és így is maximális kapacitással dolgozunk. Értem én, hogy az időmet szeretné megvenni. De nincs. Szerencsére nincs sok ilyen beteg.

Én is értem a hozzátartozókat és értem, hogy a lehető legjobbat akarják megadni. Azt is tudom, hogy máshogy nem igazán tudnak segíteni. Nem tehetek róla, én még mindig nem tudok ezzel elszámolni önmagamnak. Talán idővel megtalálom a megoldást. Lehet, hogy én is elúszom az árral, lehet, hogy nem. Ez már csak az én és a lelkiismeretem kis gondja marad.

A segédápolói munkáról címszavakban

Amikor eldöntöttem, hogy segédápoló leszek, próbáltam mindenfelé utánaolvasni, hogy esetleg vannak e tapasztalatok, vagy álláshirdetések, stb. Hát, álláshirdetést nem találtam, és személyes tapasztalatokról is csak egyetlen egy pécsi hallgató blogját találtam meg, de csak egy bejegyzés volt, benne pedig semmilyen utalás arra vonatkozóan, hogy hogyan szerezte meg a munkát, mennyit fizetnek, mik az elvárások, stb...Szóval gondoltam, hogy leírom, amit én tudok, és hátha a jövőben valaki tanácstalan lesz, segíthetek neki egy kicsit.

1. Mik az elvárások?

Egy segédápolónak nem kell különösen nagy végzettség, a nyolc általános éppen elegendő. Még érettségire sincs szükség. 
Ezen kívül még jó, ha van talpraesettség, tanulékonyság, mozgékonyság, lelkesedés és gondoskodási/törődési hajlandóság, de ezek persze opcionálisak.

Ezen kívül nem árt bebizonyítanod, hogy nem vagy emberekre veszélyes (magyarul egészséges vagy). Ebben az üzemorvos lesz segítségedre, egy vérvétel, egy tüdő röntgen és esetlegesen hiányzó hepatitis B oltás pótlása, egy aláírás részedről arról, hogy nem vagy AIDS-es és kész is.

2. Mit kell vinni?

A szerződéskötéshez gyakorlatilag minden papírt, amit életed során összeszedtél. Kell a személyi, lakcímkártya, adóigazolvány, TAJ, nyolc osztályos bizonyítvány. Ezen kívül nem árt még egy bankszámla, és annak a száma, csak, hogy tudják, hogy hova utaljk a verejtékkel-vérrel (szó szerint!) megkeresett pénzecskédet.

A munkához: pékruci. Nálunk is van ilyen, hogy adnak, én egyelőre nem jutottam el a raktárig, mert folyton dolgoztam. De a lényeg: fehér nadrág, fehér felső, fehér zokni, fehér papucs. A papucs jó, ha nem gumitalpú, tudjátok, ezek a lukacsos műanyag klumpák, mert ezek rettenetesen csúsznak a nedves kövön ami egy kórházban előfordulhat. További jótanácsaim közé tartozik a sokzsebes nadrág/felső, nem, nem a paraszolvenciának. Ha elég nagy az osztály és már így is egész nap rohangásztál, csak belenyúlsz a zsebedbe és előveszed szépen onnan a tűt/fertőtlenítőt/érszorítót/anyámkínját és nem kell lefutnod további 2 maratont.

3. Mit adnak?

Nyilván a legkézenfekvőbb, hogy pénzt. A nyolcosztályos végzettség miatt sajnos a lehető legalacsonyabb mindenkori minimálbér boldog tulajdonosa lehetsz. Ezen kívül még van valami huszonezres juttatás (amit megvallom, nem értettem, mi, de van) és biztosítanak munkaruhát is, ha végre egyszer ráérnék, hogy bemenjek oda.
Ha megmarad valami kaja reggeliből/ebédből/vacsiból akkor azt is lehet fogyasztani, különben éhen halnánk. De amúgy nagyon családias kis közösségbe cseppentem, mindig hoz valaki valami sütikét vagy gyümölcsöt otthonról és azt bedobja a közösbe. Érdemes saját üveget vinni víznek, hogy legyen mivel leöblíteni. Ja, és még valami. Nem jó ötlet a kajálásokat lelkiismereti problémák miatt kihagyni, mert baromi hosszú az a 12 óra és a vércukrod akkora bungee jumpingot fog végrehajtani, hogy nem bírod ki talpon. Vagy egyél, vagy vigyél magaddal cukorkát.

Munkakeresés és egyéb Grimm történetek

Aktívan csak előre és talpra jelmondatokkal láttam neki egyheti pihenés után az álláskeresésnek, ami összesen 1,5 órát tartott, de így is nagyon leizzasztott. Mivel én úgy gondoltam, hogy az ápoló mint olyan hiányszakma, ezért gyakorlatilag mindenhol sikerem lesz. Hát lelövöm a poént: nem arattam osztatlan sikert.


Mikor munkahelyet kerestem, egy dolgot tudtam biztosan: belgyógyászatot szeretnék, mert ez a következő év megpróbáltatása és szeretnék előre tanulni. Voltak még ilyen kisebb gondolataim, hogy nagyobb kórház kellene, hogy én is elférjek, meg ne haljon meg annyi beteg, de az alap a belgyógyászat volt.
Úgyhogy egy szép napon mikor már végre nem látszottak annyira a karikák a szemem alatt, nyakamba vettem a várost és bementem a legnagyobb kórházkomplexumba amit csak találtam. Konkrét nevet nem szeretnék írni, biztos megértitek. A komplexum két részre volt osztva, és az egyik részén kb öt perc után azonnal el is utasítottak azzal a szöveggel, hogy nincs képzettségem. Úgyhogy átbattyogtam a másik részre és vártam a csodát.

Eléggé hülyén éreztem magam, mikor egyszer csak rátörtem a telepvezető ápolóra az ajtót és majdhogynem a "szia, jöttem dolgozni" szöveggel nyitottam. De kiderült, hogy ennek tényleg ez a menete, nem is lepődött meg a főnökasszony, sőt. Egyből megkérdezte, melyik osztály lenne szimpatikus, és a belgyógyászat szó hallatán végigtárcsázta nekem az összes belgyót, hogy kinek kellene egy orvostanhallgató teljes állásban. Hamar kivettem a beszélgetésből, hogy a kulcsszó a teljes állás volt és nem az orvostanhallgató. És az egyik osztálynak kellettem! Képzetlenül, zöldfülűen, valagamon a tojáshéjjal, de így is jó voltam nekik. (pláne teljes állásban) Úgyhogy egyből át is zavartak, hogy nézzem meg az osztályt, beszélgessek a főnővérrel (de hát addigra már bármit mondhatott, én repestem az örömtől, hogy munkát kaptam) és utána döntsek.

Elindult a felvételi eljárás, 3 napon belül hívott a főnővér, hogy ugyanmár, bokázzak szépen be a további papírmunka végett. Na itt indult életem kálváriája. Először a telepvezető főnökasszonyhoz mentem be tokkal-vonóval-bizonyítvánnyal-oltásikönyvvel-kiskutyafülével. Ő adott egy rakat papírt, aminek egy jelentős hányadát leadtam a főnővérnek, egy másik jelentős hányadát meg igazságosan szétosztottam olyan mókás helyeken, mint a vérvétel, tüdő röntgen, üzemorvos. Ezzel elvoltam vagy két napig, hogy minden mindenhol megfelelő módon alá legyen írva, a végén az üzemorvos ezt megfejelte egy Hepatitis B oltással is biztos ami biztos alapon és onnantól kezdve más dolgom nem is volt, csak türelmesen várni a hétfőt, hogy munkába állhassak.