(Akkor is) Orvos leszek

Soha nem adjuk fel!

Eliramlik az élet

Ismét elszámoltam magam. Pedig logikusabban hangzott, hogy egy sebészeten több halottra számíthat az ember, mint egy belgyógyászaton. Nos, nem lett igazam. A belgyógyászat durvább. Ide csak kemény emberek jöjjenek. És hiába a fél éves tanatológia képzés, azért csak megrendül a szívem egy-egy elvesztett beteg után. Talán jobban dolgozom fel, talán gyorsabban, talán megkeményedtem. Könnyebb beszélni róla, könnyebb visszagondolni rá, örök hála ezért a kurzusnak.

Emlékeztek még, hogy az első halottammal mi történt? Kb semmi kapcsolatom nem volt vele, mégis végigbőgtem miatta egy délutánt. Most, hogy több ideig dolgozom egy helyen, megismerem a betegeket, fel tudom idézni az arcukat.

Van, akit napokig ápolok, etetek, bíztatok, mégis elmegy.
Van, akit egyedül készítek össze a végső útjára.
Van, akinél én veszem észre, hogy elszállt belőle az élet.
Van, akinek a hozzátartozójának én nyújtom át a hagyatékáról készült leltárat.
Van, akinél én szólok a szállítóknak, akik majd hatalmas fém koporsóban viszik le az osztályról, ki tudja, hova.

Nagyon sokan haltak már meg mióta dolgozom. Nagyon sok olyan beteg van az osztályon, akit behoztak, nehogy otthon haljon meg. Ebből a sok betegből három különösen közel állt a szívemhez.

Az egyikőjüket 4 órán keresztül tartottam életben, míg az intenzív osztályon megüresedett egy ágy.  Pár hét múlva visszakerült az intenzívről, sokkal jobban nézett ki, már tudott lélegezni is. Megismert. Azt mondta: köszönöm amit értem tett. Aznap éjjel váratlanul meghalt.

A másikójuk volt az első ember, akin sikerült vénát biztosítanom a napi többezer infúziója számára. (a második is ő volt) Ő már nagyon feladta, se enni, se inni nem akart, egyedül akkor fogadott el tőlem egy kis ételt, ha fél órát udvaroltam neki minden egyes étkezéskor. A rekordunk akkor is 3 kanál volt. Ő nekem ment el, én vettem észre, hogy már nincs légzése.

A harmadik egy kritikus állapotú beteg volt, aki nagyon gyorsan javult a terápia hatására. Kontaktusképtelen állapotból gyakorlatilag másfél hét alatt odáig jutott, hogy beszélgettünk. Aztán hirtelen egyik nap romlani kezdett az állapota. Két nap múlva már nem élt.

Mikor elkezdtem ezt a blogot írni, tisztában voltam és most is tisztában vagyok a kegyeletsértés és a betegjogok fogalmával, most nem ezek megsértése volt a célom. A fenti három eset bár valóban megtörtént, semmi esetre sem lehet azonosítani a betegeket, mert se a kórházat nem ismeritek, sem a betegek nemét. Azért írtam le az ő történetük végét, hogy láthassátok, hogy milyenek azok a legnehezebb helyzetek amelyekkel lelkileg meg kell biróznom mostantól a nyugdíjazásomig. Mert a halál tényét el lehet, sőt, el kell tudni fogadni, de megszokni sohasem.

Egy napom a kórházban

Hihetetlen, de a héten múlt el annak a két hónapos évfordulója, hogy elkezdtem a "felnőttek életét" és a munka rabigájába hajtottam kis naiv buksimat. Jöjjön hát (közkívánatra) egy kis összefoglaló a munkáról, a napokról és arról, hogy hogyan "vészeltem át" ezt a pár hetet.

Teljes munkaidősként heti 3 vagy 4 napot dolgozom, van, hogy 12 órában (ez a gyakoribb) 6-18-ig, vagy van, hogy 8 órában, 6-14-ig. Az első héten "betanítottak", azaz ahogy azt már korábban a gyakorlatos bejegyzésemben is olvashattátok, egy nővérke megragadta a grabancomat és vitt magával mindenfele ahova csak ért. Megszoktatták velem az osztály rendjét, a napi feladatokat és hogy mit hol találok meg. Pár hét alatt "beszoktam" és onnantól kezdve teljes segédápolói munkaörömben tetszeleghettem egész nap. Egy hónap múlva pedig felügyelettel megengedték, hogy belekóstoljak egy kicsit a valódi nővér létbe (persze abszolút ellenőrzött és biztonságos keretek között). Szóval hogy is telik egy segédápoló és egy nővér napja?

Nővér (ha VAN segédápló):

A reggel hatos érkezést sajnos inkább 5:45-nek kell értelmezni, ekkor kezdődik ugyanis az átadás, megbeszéljük, hogy kivel mi történt, melyik betegnek milyen panaszai voltak az éjjel. Érkezett e új beteg, mire kell vigyázni, stb. Itt szoktuk megbeszélni a beosztást is, hogy ki melyik kórtermet kapja. (Nálunk az osztály 4 részre van osztva, kb 14 ágy jut minden részre)

Átadás után vár minket a papírmunka, ápolási dokumentációk kitöltése, lázlapról kiírjuk, hogy melyik betegnek mennyi infúzió jár és mit kell bele tenni. Utána megnézzük a labor kiírást, és felcímkézzük majd levesszük a vér-, vizelet-, és székletmintákat. Mire ezzel végzünk, általában elérkezett a 8 óra, kezdődik a reggeli kiosztása. Akinek cukorbeteg betege van, előkészíti az inzulint is és menet közben beadja. Reggeli után kiosztjuk az infúziókat és a napi gyógyszereket és ebédig ezzel el is megy az idő. Ha bármelyik betegnek panasza van és a nővérhívó viritykol, akkor természetesen gyors problémamegoldást eszközölünk.

Ebédkor szintén kiosztjuk az ebédet, vele együtt az inzulint is. Majd 14 órakor aki "rövides" volt, átadja az ő részét, és onnantól kezdve csökkentett létszámmal dolgozunk. Még vacsora előtt egyszer átnézzük a pelenkákat és a szobák tisztaságát és már jön is a vacsora, az esti vércukor mérés, és az esti inzulin. Akiket etetni kell, megetetjük, és mindenkinek beadjuk a gyógyszereit. A katéter zsákokat leeresztjük, az értékeket beírjuk. Este hator pedig átadjuk a stafétát az éjszakásoknak.

Segédápoló:

Reggel szintén korábban jövök, mint hat óra, mert nekem is fontos az átadás, nehogy elrontsak valamit. Átadás után, míg a többiek a papírokat intézik, összeírom a vérhigítókat és a vércukrokat amiet a nap folyamán be kell adjak/le kell mérjek. Szétválogatom részek szerint a laborvizsgálatot kérő papírokat, majd elindulok vércukrot mérni és vérhigítót beadni. A mért értékeket egy ún. diabetes lapra vezetem. Ha extrém magas vagy extrém alacsony értéket mérek, jelzem a kezelőorvosnak. Reggeli osztáskor én szoktam tölteni a folyadékot mindenkinek, majd segítek az étezésben azoknak a betegeknek, akiknek önállóan ez nehezére esne. Beadom a reggeli gyógyszereket, és összeszedem a gyógyszeres dobozokat.

Reggeli után feltöltöm az ágyazó kocsit, és elindulok "tisztázni". Az összes kórterembe bemegyek, leellenőrzöm az ágyak tisztaságát, amit szükséges, lecserélek. Pelenkát viselő betegek esetén ha szükséges, pelenkát cserélek. Ha elmegy egy beteg, lehúzom az ágyát és frisset húzok rá. Mire a végére érek, pont mérnem is kell az ebéd előtti vércukrokat. Az ebédnél is segítek, akinek csak kell, a déli gyógyszereket beadom. És már el is jött a 14 óra, megyek átadni, és utána együtt folytatom a többiekkel a délutáni teendőket.

Kuli munkának tűnik igaz? Pedig nem az. Mert kimarad belőle az emberi tényező: a betegek. Minden beteg más és más, mindegyik másról mesél, mást dicsér, vagy épp mást szid. Szerintem ez teszi széppé és érdekessé ezt a munkát.

Meg persze az, hogy nyugodt napokon tanítgatnak vért venni, braunule-t szúrni, és nem akarok nagyon dicsekedni, de már elég jól megy. Úgyhogy élvezem a szakmai és emberi fejlődést is. Kezdek rájönni, hogy olyan dolgokat tanulok meg most itt, akár gyakorlati, akár lelki szempontból, amire az egyetem nem fog hangsúlyt fektetni. És, hogy az osztályvezető idézetét használjam:

"Sokkal hamarabb lesz használható orvos abból, aki látta a kórházból ezt az oldalt is"

Prevenció mindenekfelett

Sokáig nem volt biztos, de mégis megtörtént: megrendezésre került az immár hagyományosnak mondható II Országos Egészségnevelői Tréning. Hála Istennek, Budapest magára vállalta a feladatot, hogy otthont ad ennek a rendezvénynek, ami nem kis munkájukba kerülhetett, de a végeredmény (nekem legalábbis) mindenképpen megérte. Színvonalas előadók és előadások, tiszta és átlátható helyszín, és az egészet megfejelték néhány kultúrális programmal is. Fantasztikus hétvége volt, ezúton is köszönöm a BOE-nak.

Sajnos teljes terjedelmében nem tudtam élvezni ezt a tréninget, révén a munkakezdésemet pont arra a hétre rakták, de szerencsére szabad szombatot és pénteket kaptam. Csütörtökön megnyitó volt, vasárnap pedig valamiféle levezetés, azokon sajnos már nem tudtam ott lenni, de így is hatalmas élmény volt.

Pénteken a Nagyváradtéri hatalmas felhőkarcolóban tartották az előadásokat, az szervezők idén is kitettek magukért. Megint a SCORA előadások érdekeltek, ebben az évben nagyobb hangsúlyt kapott a homoszexualitás, a párkapcsolatok, az önkép és a szexualitás lelki oldala. Szörnyű volt rádöbbenni, hogy bár míg magamat olyan előadónak tartottam eddig, aki némi hangsúlyt fektet a szellemi és lelki értékekre a testen kívül. Hát, egyáltalán nem vagyok az az ember. Az egyik nagy tanulság az volt, hogy nem elég a gyerekeknek azt megtanítani, hogy -húzd fel a gumit, be, ki, kész- vagy az abortusszal és véres STD-s képekkel riogatni, hanem annyi lelki oldalt kell belevinni, amennyit csak lehet. Volt még beszélgetés két HIV pozitív személlyel is, nagyon gondolatébresztő volt.

Ez pedig itt a reklám helye. Volt egy beszélgetés a Loveinfo nevű app tervezőivel és megvalósítóival. Hogy nem ismeritek? Akkor most felsötétítek mindenkit. Az ingyenes alkalmazás hozzáférhető androidosok és almásfónosok számára is a megfelelő felületen és információkat tartalmaz nemi betegségekről, szexualitásról, vidám formában. Még játék is van hozzá. Remek választás olyan fiataloknak, akiknek nincs lehetőségük "hozzáértővel" beszélgetni ezekről a dolgokról. Kb. 10-13 éves korosztálynak ajánlanám, szerintem őket jobban megfogja a képi és tartalmi világa.

Szombaton átköltöztünk a Klinikákhoz, ott két előadást hallgattam meg, főleg a tinédzserek lelki fejlődéséről és énképéről, hogy ezt hogyan vetítik rá egy párkapcsolatra, majd a szexualitásukra. Fantasztikusak voltak. Nem is lehet ragozni tovább. Teljesen átalakult bennem a jó előadásról alkotott kép. Közben barátkoztam is, főleg budapestiekkel, most ők voltak a helyiek, ők voltak többségben.

Azt már említettem, hogy Budapest elég rendesen kitett magáért. Voltak mindenféle csapatösszerázó ivászatok, ahol sajnos nem voltam idén sem, mert még mindig antiszociális vagyok, viszont szombat este az egyesület fennállásának 10. évfordulója alkalmából rendeztek egy ún. Semmelweis Snow Ballt. Hát, kegyetlen volt. Egy hatalmas bál, tulajdonképpen, még sosem voltam ilyesmin. Mindenki nagyon szépen kiöltözött, de olyan nagyon nagyon szépen, aztán volt ott mindenféle: megnyitó, másfél órás műsor, ahol felléptek énekesek, táncosok, nagyon hangulatos volt. Utána egy svédasztalos vacsora, ahol olyan nevű ételeket szolgáltak fel, amiből számomra nem sok derült ki, volt ott minden: gnocci, szőlömagolajban pácolt hús, gluténmentes somlói... az egyhetes kórházi kényszerdiéta után annyit ettem, hogy a fülem is ketté állt. Utána pedig tánc volt! Igazi tánc, megnyitották a banzájt egy keringővel majd megjelent egy banda, akik nagyon jó kis talpalávalót szolgáltattak. Nem olyant, hogy heringparty van és lehet pumpálni, hanem igazi tánczenék voltak, amire ha tudnék, lehetne társastáncolni :)

Nagyon jól éreztük magunkat, a párom is elkísért, de sajnos 11 óra felé elindultunk haza, hiszen vasárnap reggel 4-kor nekem már csörgött az ébresztőóra. Nem mondom, hogy üdítő volt kevesebb, mint 5 óra alvással 12 órát dolgozni, de minden perce megérte. Köszönöm nektek újra, hogy volt tréning, és ha lehet, jövőre ismét szeretnék veletek találkozni a III. OET-n.

Amit adnak, fogadd el

...ha kergetnek, szaladj el.

Nem tudom, ki ismeri ezt a mondást, én egész életemben nem hallottam más szituációban alkalmazni. Igen, igen, ismét előjött az egészségügy etikai, lelkiismereti oldala, amiről senkivel nem lehet beszélni és nem lehet rá előre felkészülni. Úgy látszik, én kis naiv nem értettem meg, hogy a korház és a paraszolvencia fogalmak végérvényesen és elválaszthatalanul összefonódtak.

Miután már találkoztam ezzel a jelenséggel, igyekeztem a korábbi hibáimat kiküszöbölni. Munkaruha vásárláskor direkt olyan öltözéket kerestem, aminek nincs zsebe, vagy olyan helyen van, ami elérhetetlen szexuális zaklatás nélkül. A betegekkel nem építek ki szorosabb kapcsolatot, kifejlődött bennem egyfajta távolságtartás, mert időközben rájöttem, hogy ezzel is csak magamat védem, egyrészt a borítékoktól, másrészt, nem fog megrázni olyan mértékben az esetleges haláluk és így talán épelméjű maradok, legalábbis valamennyire. Úgy éreztem, abszolút minden irányból be vagyok védve, ráadásul a betegek nagy része mozgásképtelen, szóval még elszaladni is tudok, úgyse érnek utol.

Hát, elszámítottam magam. Még csak két hete dolgozom, de nagyon sok alkalom volt már így is (azt hiszem, naponta legalább egy) amikor a beteg vagy a hozzátartozó elkezdett settenkedni felém. A többség szerencsére megértette, hogy nem fogadhatom el, felelősséget sem vállalhatok, én nekem már az segítség, hogy engedik, hogy rajtuk tanuljak.

Nagyon sokan nem értik, hogy mi a bajom a kis borítékos rendszerrel. A családom is kinevet, hogy hát miért nem veszed el, ha adják? Nem érzem etikusnak. Egyrészt tudom, hogy ezek a betegek nagyon betegek, rengeteg gyógyszert szednek, és azt is tudom, hogy ezek a gyógyszerek mennyibe kerülnek. Inkább költsék ezeket az összegeket a felépülésre, a gyógyulásra.

Másrészt ilyenkor mindig azt érzem, hogy valamiféle-fajta igény merül fel egyfajta "VIP" ellátásra. Az ilyen hozzátartozók azt hiszik, pénzzel bármit meg lehet oldani, és ezek a betegek álltalában azt hiszik, hogy a kórház egy wellness szálló, azért vagyunk, hogy minden igényüket maximálisan kielégítsük. És ide nem csak az tartozik, hogy reggelit osztunk nekik vagy kicseréljük a lepedőt, pelenkát, beadjuk a gyógyszereket, nem-nem. Ugyanmár masszírozzuk meg a hátát, hozzunk másik ebédet, mert ez neki nem ízlik, és ötpercenként ráfekszenek a nővérhívóra, hogy a takarójuk lecsúszott, igazítsuk már meg. (pedig, egyébként abszolút járóképes) Nagyon nehéz ezekkel a betegekkel és minden nap megfogadom, hogy nyitottan fogok hozzájuk állni. De kérem. Hiába fizet akármennyit, rajta kívül akkor is sok más beteg van az osztályon és így is maximális kapacitással dolgozunk. Értem én, hogy az időmet szeretné megvenni. De nincs. Szerencsére nincs sok ilyen beteg.

Én is értem a hozzátartozókat és értem, hogy a lehető legjobbat akarják megadni. Azt is tudom, hogy máshogy nem igazán tudnak segíteni. Nem tehetek róla, én még mindig nem tudok ezzel elszámolni önmagamnak. Talán idővel megtalálom a megoldást. Lehet, hogy én is elúszom az árral, lehet, hogy nem. Ez már csak az én és a lelkiismeretem kis gondja marad.

A segédápolói munkáról címszavakban

Amikor eldöntöttem, hogy segédápoló leszek, próbáltam mindenfelé utánaolvasni, hogy esetleg vannak e tapasztalatok, vagy álláshirdetések, stb. Hát, álláshirdetést nem találtam, és személyes tapasztalatokról is csak egyetlen egy pécsi hallgató blogját találtam meg, de csak egy bejegyzés volt, benne pedig semmilyen utalás arra vonatkozóan, hogy hogyan szerezte meg a munkát, mennyit fizetnek, mik az elvárások, stb...Szóval gondoltam, hogy leírom, amit én tudok, és hátha a jövőben valaki tanácstalan lesz, segíthetek neki egy kicsit.

1. Mik az elvárások?

Egy segédápolónak nem kell különösen nagy végzettség, a nyolc általános éppen elegendő. Még érettségire sincs szükség. 
Ezen kívül még jó, ha van talpraesettség, tanulékonyság, mozgékonyság, lelkesedés és gondoskodási/törődési hajlandóság, de ezek persze opcionálisak.

Ezen kívül nem árt bebizonyítanod, hogy nem vagy emberekre veszélyes (magyarul egészséges vagy). Ebben az üzemorvos lesz segítségedre, egy vérvétel, egy tüdő röntgen és esetlegesen hiányzó hepatitis B oltás pótlása, egy aláírás részedről arról, hogy nem vagy AIDS-es és kész is.

2. Mit kell vinni?

A szerződéskötéshez gyakorlatilag minden papírt, amit életed során összeszedtél. Kell a személyi, lakcímkártya, adóigazolvány, TAJ, nyolc osztályos bizonyítvány. Ezen kívül nem árt még egy bankszámla, és annak a száma, csak, hogy tudják, hogy hova utaljk a verejtékkel-vérrel (szó szerint!) megkeresett pénzecskédet.

A munkához: pékruci. Nálunk is van ilyen, hogy adnak, én egyelőre nem jutottam el a raktárig, mert folyton dolgoztam. De a lényeg: fehér nadrág, fehér felső, fehér zokni, fehér papucs. A papucs jó, ha nem gumitalpú, tudjátok, ezek a lukacsos műanyag klumpák, mert ezek rettenetesen csúsznak a nedves kövön ami egy kórházban előfordulhat. További jótanácsaim közé tartozik a sokzsebes nadrág/felső, nem, nem a paraszolvenciának. Ha elég nagy az osztály és már így is egész nap rohangásztál, csak belenyúlsz a zsebedbe és előveszed szépen onnan a tűt/fertőtlenítőt/érszorítót/anyámkínját és nem kell lefutnod további 2 maratont.

3. Mit adnak?

Nyilván a legkézenfekvőbb, hogy pénzt. A nyolcosztályos végzettség miatt sajnos a lehető legalacsonyabb mindenkori minimálbér boldog tulajdonosa lehetsz. Ezen kívül még van valami huszonezres juttatás (amit megvallom, nem értettem, mi, de van) és biztosítanak munkaruhát is, ha végre egyszer ráérnék, hogy bemenjek oda.
Ha megmarad valami kaja reggeliből/ebédből/vacsiból akkor azt is lehet fogyasztani, különben éhen halnánk. De amúgy nagyon családias kis közösségbe cseppentem, mindig hoz valaki valami sütikét vagy gyümölcsöt otthonról és azt bedobja a közösbe. Érdemes saját üveget vinni víznek, hogy legyen mivel leöblíteni. Ja, és még valami. Nem jó ötlet a kajálásokat lelkiismereti problémák miatt kihagyni, mert baromi hosszú az a 12 óra és a vércukrod akkora bungee jumpingot fog végrehajtani, hogy nem bírod ki talpon. Vagy egyél, vagy vigyél magaddal cukorkát.

Munkakeresés és egyéb Grimm történetek

Aktívan csak előre és talpra jelmondatokkal láttam neki egyheti pihenés után az álláskeresésnek, ami összesen 1,5 órát tartott, de így is nagyon leizzasztott. Mivel én úgy gondoltam, hogy az ápoló mint olyan hiányszakma, ezért gyakorlatilag mindenhol sikerem lesz. Hát lelövöm a poént: nem arattam osztatlan sikert.


Mikor munkahelyet kerestem, egy dolgot tudtam biztosan: belgyógyászatot szeretnék, mert ez a következő év megpróbáltatása és szeretnék előre tanulni. Voltak még ilyen kisebb gondolataim, hogy nagyobb kórház kellene, hogy én is elférjek, meg ne haljon meg annyi beteg, de az alap a belgyógyászat volt.
Úgyhogy egy szép napon mikor már végre nem látszottak annyira a karikák a szemem alatt, nyakamba vettem a várost és bementem a legnagyobb kórházkomplexumba amit csak találtam. Konkrét nevet nem szeretnék írni, biztos megértitek. A komplexum két részre volt osztva, és az egyik részén kb öt perc után azonnal el is utasítottak azzal a szöveggel, hogy nincs képzettségem. Úgyhogy átbattyogtam a másik részre és vártam a csodát.

Eléggé hülyén éreztem magam, mikor egyszer csak rátörtem a telepvezető ápolóra az ajtót és majdhogynem a "szia, jöttem dolgozni" szöveggel nyitottam. De kiderült, hogy ennek tényleg ez a menete, nem is lepődött meg a főnökasszony, sőt. Egyből megkérdezte, melyik osztály lenne szimpatikus, és a belgyógyászat szó hallatán végigtárcsázta nekem az összes belgyót, hogy kinek kellene egy orvostanhallgató teljes állásban. Hamar kivettem a beszélgetésből, hogy a kulcsszó a teljes állás volt és nem az orvostanhallgató. És az egyik osztálynak kellettem! Képzetlenül, zöldfülűen, valagamon a tojáshéjjal, de így is jó voltam nekik. (pláne teljes állásban) Úgyhogy egyből át is zavartak, hogy nézzem meg az osztályt, beszélgessek a főnővérrel (de hát addigra már bármit mondhatott, én repestem az örömtől, hogy munkát kaptam) és utána döntsek.

Elindult a felvételi eljárás, 3 napon belül hívott a főnővér, hogy ugyanmár, bokázzak szépen be a további papírmunka végett. Na itt indult életem kálváriája. Először a telepvezető főnökasszonyhoz mentem be tokkal-vonóval-bizonyítvánnyal-oltásikönyvvel-kiskutyafülével. Ő adott egy rakat papírt, aminek egy jelentős hányadát leadtam a főnővérnek, egy másik jelentős hányadát meg igazságosan szétosztottam olyan mókás helyeken, mint a vérvétel, tüdő röntgen, üzemorvos. Ezzel elvoltam vagy két napig, hogy minden mindenhol megfelelő módon alá legyen írva, a végén az üzemorvos ezt megfejelte egy Hepatitis B oltással is biztos ami biztos alapon és onnantól kezdve más dolgom nem is volt, csak türelmesen várni a hétfőt, hogy munkába állhassak.

Bukásról mester szinten: Évismétlés

Ha már mindennek vége és semmi nem segít, amikor nem elég többé a két vizsgakurzus, vagy túl sok olyan tárgyad lenne, ami jövőre ráépülne, akkor jön az utolsó utáni mentsvár: az évismétlés.

Ilyenkor amellett, hogy figyelembe kell venni az eddigi szabályokat/korlátozásokat, tudni, hogy melyik félévben hirdetnek meg bizonyos tárgyakat, számolni kell azzal a ténnyel is, hogy bizony-bizony ki lehet kerülni az államilag finnanszírozott képzésből, ha az ember nem figyel oda egy kicsit. Ha persze úgy állsz, hogy gyakorlatilag minden tárgyad hiányzik, akkor nem kell nagyon variálni, egyből egy egész évet ismételsz. A bonyodalom akkor van, ha nincs sok tárgy ami kimaradt.


Még mindig a mémek a legjobb képek...

Tehát: gyorstalpaló és iránytű a mindennapok borzalmához, avagy ezt a három lépést tarts be ha nem akarsz még nagyobbat zuhanni.

  1. Egyszerre két vizsgakurzust lehet felvenni.
    Tehát ha nem teljes évismétlést akarsz és egy félév alatt meg lehetne csinálni a maradékot, akkor igyekezz lecsökkenteni a vizsgakurzusok számát határon belülre. Figyelem: ha ugyanabban a félévben veszed fel újra a tárgyat (tehát harmadjára) akkor nem számít bele a vizsgakurzusokba.
  2. Államilag finanszírozott a képzésed, szóval NE SZÚRD EL!
    A képzésből akkor lehet kiesni, ha két félév alatt nem sikerül teljesítened 36 kreditet összesen. Ez ugyebár nyilvánvaló, mindig az őszi és a tavaszi számít egy adott évből. Amennyiben passziváltatnál, akkor az utolsó két aktív félév összege számít.
  3. Figyelj arra, hogy miből van vizsgakurzus egyáltalán és miből nem.
    Pl.: biokémia II-ből nem szokott első félévben vizsgakurzus lenni.

Vannak egyébként erre képzett emberek, és lehet kígyót-békát kiabálni a TO-ra, de aki az I-II évesekhez van beosztva, nagyon érti a dolgát. Vele nagyon könnyen szót lehet érteni és abszolút segítőkészen áll hozzá minden ilyen jellegű témához.

Mi van, ha nem sikerül? Ha elfogyott a hat vizsgaalkalom, ha megvolt a harmadik tárgyfelvétel és nem sikerült teljesíteni, akkor az adott év vizsgaidőszakának végével megszűnik a jogviszony az egyetemmel, jelesül: ki vagy rúgva. Akkor aztán lehet menni újrafelvételizni, (mert ugye a ponthatárok nem csökkennek) és a következő év elején a TO-nak könyörögni, hogy beszámítsák az eddigi kurzusokat... nem egy álom.

És még valami. Ilyenkor a szülők meg a környezet úgyis rászorít egy mélyebb fajta önvizsgálatra, de mi magunk se mismásoljuk el. Igen, ilyenkor jönnek a kérdések, hogy drága fiam/lányom biztos orvos szeretnél te lenni? Igen, erről is el kell gondolkodni. Meg a tanulási stratégiáról, ami láthatóan nem volt jó, sőt. Akik évet ismételnek, kapnak egy évet, hogy rebootoljanak, hogy újraindítsák a rendszert és megkeressék, de meg is találják a hibát a programban. Mert nem lesz könnyebb soha. Én sokat tanultam magamról, és nagyon remélem, hogy ez a jövőben csak a hasznomra válhat.

Passzív-agresszív időszak

A mai nappal én is beléptem az igazi "nagyfelnőttek" világába, ugyanis alig pár órája passziváltattam a 2016-2017-es tanév második félévét. Szóval hivatalosan is munkanélküli lettem.

Úgy döntöttem még év elején, mikor a tantárgyaimat kellett felvennem, hogy a lehető legkevesebb pénzköltéssel szeretném megoldani ezt a plusz évet és mi más is lehetne költséghatékonyabb, mint hogy egy fél évig Szeged felé se dugom az orrom? Már maga a vonatjegy egy vagyon...hát még a kaja és a koli. Ezért ebbe a félévbe zsúfoltam össze minden megmaradt tárgyamat, hogy mostantól szabad lehessek. Ehhez legalább fél órát töltöttem a TO-n majd utána a Tanulmányi és Vizsgaszabályzattal és végül zöld utat kaptam.

Maga a passziválás nem volt egy nagy történet, be kellett küldenem egy kérvényt a moduloba és pár perc múlva már el is bírálták, az ETR-ben is láttam, hogy nem tudok kurzust felvenni, a státuszom is megváltozott: elbúcsúztunk.

Hogy mik a terveim a jövőre nézve? Természetesen bulik, pia dögivel keresek magamnak első körben egy állást. Segédápoló szeretnék lenni valamilyen kórházban, még nem tudom hogy hol és hogyan, mik a követelmények és mennyit fizetnek, de úgy voltam vele, hogy ha már így is lesz egy félév amivel nem tudok "elszámolni" a leendő karrierem szempontjából, legalább valami szakmaközeli élményem legyen. Csak nem árt egy leendő orvosnak, ha szokja kicsit a kórházi klímát.

Emellett persze muszáj lesz haladnom is valamennyit, szeretnék előre tanulni, hoy fél év kihagyás után ne legyen olyan nehéz a visszarázódás. Majd ez is kialakul idővel. Most egyelőre csak fáradt vagyok és igyekszem minél több időt tölteni azokkal az emberekkel, akik már nagyon hiányoztak, egy kicsit pihenni, a sorokat rendezni és a frissen harmadéves fejemmel mindent újrakezdeni.

Támogatásról címszavakban -egy orvostanhallgató ne sírjon!

A vizsgaidőszak viharaiban essen pár szó a hátországról is. Azaz:

Ki milyen támogatással indul az egyetemre?

Ilyenkor ott van az ember mögött jó esetben a család, a barátok. Rég elfeledett nagynénik és nagybácsik írnak a Facebookon, gratulálnak a sikeres felvételihez, már ledoktoruraznak/ledoktornőznek és már a zsebükben érzik a diplomádat. De hogyan fejlődik ez a hozzáállás a továbbiakban?

Akkor még senki nem gondolná, hogy ez az egyetem nem azért van, hogy az ember jól érezze magát benne, és a családod hirtelen olyanná válik, ahogy drága Édesanyám tanította annak idején a tanárokról: ha az elején elhasalsz, örökre vesztes maradsz. És lám, elég egy-két bukás, és az ember máris ott áll döbbent családja körében, akik csak ezt tudják hápogni: "De hát.... Jani... Te gimiben is olyan okos voltál kémiából... hát hogy-hogy nem lett meg a Zh?" (igen, azt sem értik, hogy nekünk demo van, nem Zh...) "Julika, de hát öt napot tanultál, hát miért nem volt ez elég arra az anatómia szigorlatra? Olyan jó fejed volt mindig, teljesen elhülyültél az egyetemen kislányom?" A családtól nem várható el, hogy lépést tartson az egyetemi követelményekkel, tőled viszont sajnos igen...

De van, hogy nem értik, hogy mit jelent a tanulás fogalma.
Gyors szótár: orvosi egyetemen tanulok = napi 10 óra intenzív! sorozatmentes tanulás (minimum)
Mikor este 9-kor még a könyvtárban kuksolsz (Innen is szeretném hálámat kifejezni, ez a 10-ig tartó nyitvatartás szerintem nagyon jó ötlet, én úgyis csak addig tanulok mert aludni is szoktam) és megcsörren a telefonod, és Anyukád a füledbe süvölti, hogy "miért suttogsz?" és mikor a válasz, hogy "könyvtárban vagyok" akkor mélységesen elcsodálkozik, hogy mit csinálsz te ott. És ezt két hétig minden éjjel eljátsza.
Ha hétvégén otthon tanulsz és egyszer csak beállítanak a Manyikáék Ököritófülpösről, mert hallották, hogy itthon vagy és ugyan már mesélj, mi van az egyetemen, te meg épp élettan demora tanulnál.
Ha tanulás közben Anyád rádtöri az ajtót, hogy mennek síelni, mész e velük, te meg az immun tételek felett zokogva csak annyit bírsz kinyögni, hogy nem, mire Apád elmeséli, hogy a mozgásszegény életmód fog téged idejekorán sírbavinni.

A fenti példákban van egy speciális eset, mégpedig a sírva tanulás. Most komolyan, ki nem ismeri? És ez minden egyetemen rendben is van, legalábbis eddigi tapasztalataim szerint, egyedül én voltam akkora paraszt, hogy lekúrtam egy ismerősömet, aki 10 tétel miatt siránkozott, hogy abba lehet hagyni. De aki ilyen helyre merészkedik... próbáljon meg csak valaki amiatt sopánkodni, hogy kihajították anatból, vagy nehéz ennyit tanulni, máris annyi lesz a válasz, hogy "Nem kötelező ezt az egyetemet választani" meg hogy "Ha nem vagy képes elvégezni, keress valami könnyebb szakot" Ja... mintha ez olyan könnyű lenne. Mi sem jókedvünkből jöttünk ide. Nem annyi történt, hogy lejárt az éves előfizetés a Magyar Mazochisták magazinra. Higyjétek el, nagyon nehéz úgy csinálni valamit, hogy évek múlva érted csak meg, hogy miért kellett megtanulni annyira azt a rohadt sejtbioszt. És mellette természetesen nem sírhatsz. Aki gyenge, ne menjen orvosnak.

Ezért teremtették az évfolyamtársakat, a csoporttársakat, akik ugyanazon mennek keresztül, mint Te. És ez szerintem bármilyen egyetemen így van. Én sem tudhatom, milyen szar az élet a BME-n, vagy a Pázmányon, nyilván ott is elég nagy nyomor van. Egy szóval nem mondom, hogy nehezebb lenne a mienk. Csak arra szeretnék rávilágítani, hogy eleve az orvostársadalom megítélése már egy távoli dolog és ezért az odavezető út is túl van hypolva. Éppen ezért nagyobbak az elvárások és a pszihés nyomás. És ez az ami szívás.

Receptek a vizsgaidőszakra: A Huszák-módszer

Nos, tavaly felvettem egy kurzust, aminek a címe az Egészségnevelés alapjai volt. Egyrészt magtud kreditet ad, abból ráadásul kettőt és csak egy beadandót kell leadni belőle még a szorgalmi időszakban, így úgy voltam vele, hogy ugyan mi baj lehet belőle?

A kurzus során végigmentünk a mostanában remélem terjedő prevenciós témákon: alkohol és drog, internet függőség, szexualitás, tanulás.
Az egyik szexes órán találkoztam először a fiatal fickóval, aki széles mosollyal az arcán közölte, hogy őt Huszák Lászlónak hívják és most arról akar beszélni, hogy hogyan kellene a szexuális felvilágosításokat megkezdeni. De nem nagyon tudtunk erre odafigyelni. Ugyanis miközben beszélt, a kezében egy fából faragott fallikus objektumot markolt és azzal gesztikulált hevesen.

Az egyik ember, aki miatt még nem lettem műkörmös. Köszönöm.

Elkezdett sztorizgatni még diák korából, hogy mikor ő ment felvilágosítani, milyen tapasztalatai voltak, elmesélte mikor 5 kg banánnal és "a legolcsóbb óvszerből egy 50 darabot legyen szíves" mondattal állt be a közért pénztárához, vagy mikor költözésnél a barátnője megtalálta a már előbb emlegetett fa falloszt egy láda mélyén... Az egész paliból áradt egy olyan lendület és pozitív energia, hogy őt hallgatva eltűnt minden fáradtság a szemünkből, minden megkínzott gondolat a fejünkből, csak töltődtünk azzal a pozitív energiával ami mint a Niagara ömlött ránk, a hallgatóságra.

Pár héttel később már nagyon a finishben, az utolsó órák egyikére meghirdették, hogy a pozitív életszemlélet meg tanulási technikák vagy mi az anyám... már a címre sem emlékszem, viszont megláttuk az előadó nevét: Huszák L. Nem volt kérdés, hogy megyünk.

Azt hiszem, a sebészet előadójába zsúfoltak be minket, egy jóval kisebb terem, mint a nagyokiban volt, alig fértünk el. Ismét ugyanolyan lendülettel beszélt, mint korábban, Hozott motiváló irodalmat és filmeket (Dr. House pl.) és elmondta, hogy ő hogyan járta ki az orvosit. Ja, mert amúgy orvos.

A módszer (igyekszem jól visszaadni, aztán remélem, nem találja meg és böki tökön magát, hogy mekkora marhaságot hordok itt össze az ő előadásából) lényege az volt, hogy az életben hozzunk létre három prioritási szintet, vagy inkább célokat. Az első kategória azok a célok, amiket most és azonnal teljesíteni kell. A második kategória egy kicsit komplexebb, messzire mutatóbb  célokat tartalmazza, tulajdonképpen ezeknek a megvalósítására van az első kategória. A harmadik szinten valami hatalmas monumentális cél magasodik, ami az egészet mozgatja és motiválja. Szóval megpróbálom megmutatni egy példán keresztül, hogy az én életemben ez most hogy van, hátha úgy érthetőbb:

  1. A mai nap folyamán 10 élettan tételt kell megtanulnom és 30-at átismételni.
  2. Ebben a hónapban le kell szigorlatoznom élettanból
  3. Orvos leszek.

Szóval elvileg ezek a lépések segítenek a célt szem előtt tartani és motivált állapotot biztosítani, ami -mint tudjuk- a legoptimálisabb lelkiállapot a cselekvésre. Furcsa, de csak visszagondolni erre az előadásra már olyan érzetet keltett bennem, hogy azonnal tanulnom kell egy jobb világért.
Lehet ezt úgy is csinálni, hogy az ember masszívan utálja az egészet (mint én az anatómiát) de lehet közben megtalálni benne a "szépséget". Hogy mégis milyen érdekes, hogy hány féle-fajta Interleukint képes az ember szervezete alkotni...

Ps: mikor most képet kerestem, találtam egy oldalt, nézzetek el rá, komolyan :) Akkor megértitek, miért írtam ezt le.

http://vitaldoki.hu/vetes-aratas